Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - FIGYELŐ - Rácz Olivér: Üj könyvek

élet ilyenforma ábrázolásával, hanem elsősorban azért, mert ahol annyira belemélyed a múlt emlékeibe, mintha valósággal a nyomor romantikáját szeretné megírni, ott erőszakoltan és mesterkélten hat az eszmei mondanivaló előrevetítése, mint például a Bátya című elbeszélésben, ahol a Szovjetunió — bátya párhuzam az író által elgondolt és az olvasó által elfogadott valóságban szövegeződik meg („De nekünk, a világ összes munkásainak is van idősebb testvérünk, és ez nem más, mint a hatalmas Szovjetország.“), maga a kiindulási ötlet azonban túlzottan romantikus beállítás, és amolyan — sajnos még néha napjainkban is — mi csak üljünk nyugodtan, majd a Szovjetunió segít !-szerű passzivitások veszélyét rejtő tétel, holott Mňačko harcosan pártos író, s írásainak ideológiai felkészültsége ebben a kötetben is egészen kiemelkedő magaslatokra jut (Jojó, Maszcinszki úr politikai köpönyegei, Poudis cipész halála, Maňa).

Vannak a kötetben kisebb ellentmondások is: Maszczinszki úr politikai köpönyegeiben hihetetlen például, hogy az ilyenfajta tüntetések iránt nagyon is éber és érzékeny államrendőrség tétlenül nézte volna, amint a munkások kárékra rakják és önhatalmúlag kilakoltatják a besúgó Maszczinszkit; kisebb szépséghiba, hogy a Viktor rózsáiban az elzüllött asszony ugyanazon az oldalon előbb „nem hordott már haza se fél liter, se hét deci rumot“ a férjének, néhány sorral alább mégis azt olvassuk, hogy az asszony a szóbeszéd szerint halálra akarja itatni az urát; Poudis cipész tőke elleni harcának az értékét pedig öncélúvá rontja az a tény, hogy nagyon szűkszavú megszövegezésben ő is elbocsátja egyik segédét, s ezzel maga is Baťa malmára hajtja a vizet.

Feltétlen elismerés hangján kell szólnunk a kötet címadó írásáról, a Marx utcáról: ez az írás, amelynek fegyelmezett, szépen formázott mondatai mögül elemi erővel tör föl az írónak a kötet minden írásában megszólaló proletár internacionalizmusa, ez az az írás, amelyben a szürke hétköznapok eseményei már heroikus fortisszimóval törnek bele az írott történelembe, s amelynek lebilincselően szép és megrázó sorai nemcsak Mňačkonak, hanem a mai egyetemes csehszlovák irodalomnak is a legértékesebb alkotásai közé tartoznak. Mert végezetül be kell ismernünk: ha be nem vallot- tan és hallgatólagosan Mňačkonak még élénken emlékezetünkben élő regénye, A halál neve Engelchen, volt az az ok, amely miatt új könyvét kissé tartózkodóbban fogadtuk és üdvözöltük, végső eredményként nyugodtan állíthatjuk, hogy a Marx utca című elbeszélés minden szempontból egyenértékű párja a nagysikerű regénynek.

Ján Poničan Tavaszi rapszódiája a költő nyolc kötetének válogatását tartalmazza Mo- noszlóy M. Dezső, Zala József és a klasszikus Illyés Gyula fordításában, Milan Pišút nagyon részletes és tárgyilagos utószavával.

Elöljáróban mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy Poničan költészete nem mérhető le abszolút művészi kritériumokkal. Poničan nem tartozik az ötvöző, a verset érlelő, a formálás méhében kihordó költők közé, számára a vers mindig eszköz volt, sohasem cél, a mondanivaló mindig program volt, sohasem lírai élmény- vagy hangulatközlés. Ez az erénye legjobb verseiben (Jánošík, A ma, Ö, hazánk, Őszi rapszódia) az imént felsorolt igények tudatos elvetése mellett is a líra legmagasabb régióiba emeli költészetét, s megteremti benne a forradalmat előidéző és a forradalmat a győzelemig vivő harcos költő megtisztult magára találását és nemesen derűs szemléletét:

Minden feléled, mindenek vidulnak az őszi földön öröm harsonáz, menny könnyei a mag sírjába hullnak, s az újra kél s lesz nyári dús kalász.

(Őszi rapszódia)

Más verseiben az élet csalhatatlan üteme kovácsolja zárt, költői egységbe versét (Döntjük a bálványt, Éj a völgy felett, Élmunkások, Csak kössetek, Intelem, A rab, Vonaton, Ars poetica) vagy a természet és ember párhuzamos harca formál versében erőteljes képeket (Menetelés, Októberi ének, Tavaszi rapszódia. Álom és valóság, Vágyakozás), hogy általuk szövegezze meg az élet szintézisét és az ebből eredő, teljes érvényű felismeréseket:

A száraz ág

lázadva szúrja át a mennyet, vihart kavarunk, mert rombol a kar, ha nem teremthet.

(Menetelés )

Természetesen a gyors ihletettség és a türelmetlen szólni akarás olykor útvesztőket is rejt, s a költő a hirtelen benyomások leszű- retlen, megállapodni rá nem ért torlódása miatt csak rigmusokat perget (Kémények és tornyok, Párizs), egy-egy versszak végén, közepén nyers prózába csap át (A Nap után című vers utolsó sora, a Sztrájk a földeken című vers egy-egy sora. A Kuznyecksztroj című költemény negyedik versszakának első két sora máshol viszont a logikát meghazudtoló képeket vetít az olvasó elé (Az olvasóhoz — próbálj sajtolni vizet jó bortermő gerezdből!). Nem lehet elhallgatnunk, hogy az utóbb említett versében disszonánsán hat a bizonyára nem annak szánt, mégis a polgáriasodás szimbólumaként ható két sor: A Polyana tövéből jövök, nagy útra vágok; / rég bocskort, ködmönt: hordok cipőt ma és kabátot — nem beszélve arról, hogy a két sornak a fordítása sem nevezhető szerencsés megoldásnak, annak ellenére, hogy ezt a költeményt éppen Illyés Gyula fordította.

Kettős rezonanciájú a kötet két anti-bibli- kusan biblikus hangú verse, az Elbűvölt az élet és Az ember imádsága is: eltekintve a