Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Cselényi László: Kelet népe

Cselényi László

Kelet népe

Kenyér, szalonna, tiszta ing, s vodka a kofferekben, száguldanak a vonatok, cipelik egy nép sorsát,

Ostrava, Kassa, Prága, Most — megindultak a földek, s mint felbolygatott hangyaboly, nyüzsög, futkos az ország. Száguldanak a csupafüst vonatok, dünnyögö buszok, ki tudja, milyen sajgó, piros sziveket visznek.

Menetelnek a fáradt, szigorú munkásarcok, akik a jövendőben, mint a halálban hisznek.

Mert menni kell, a gyárak isszák a vért, az izmot, mint csecsemő az édes, bőtejü nyamellet, az érc, a vas, a kő, a szén, az álmodott jövendő követeli a teljes embert, s a vasfegyelmet.

S ők csak mennek, mert menni kell, tudják, hogy nincs megállás, leszállnak, piszkos göncüket nehéz testükre öltik, s minden csöpp piros vérüket malterba, falba, kőbe, vasba, homokba, szénbe, acélba, ércbe töltik.

Otthon a dundi asszonyok frissen sütött cipóval, gömbölyű hassal, ízes, illatos vacsorával köszöntik a megtértet, s ezernyi gonddal-bajjal, nem törődve a szénnel, a jövővel, a gyárral.

Csak azt tudják, hogy félnek, ha rájuk tör az éjfél, s ha forrón zúg a vérük, nincsen, ki meglohassza, s nincs aki rendbeszedné a kertet, a kerítést, s hogy dől a ház, s maholnap összeomlik a pajta.

De csak mennek, szalonna, kenyér a kofferekben, s újabb hét, újabb hónap, viszi ki-ki a gondját, magyar, szlovák, cseh, ukrán — a nyelvek bábelében, mint felbolygatott hangyaboly nyüzsög, futkos az ország, amíg fölépül mindenütt és gyümölcsöt ád végül az új világ, s rendet lehel az engedetlen kőbe.

Kezdik hát rendületlenül elölről minden héten, forró, tűzpiros vérüket töltik a jövendőbe.