Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Marie Majerová: A boldogságért küzdeni kell
A kávéház csöndes volt, a pincér egy halom újságot tett eléjük. Lenka már türelmetlenül várt erre a zavartalan együtt- létre, hogy folytathassa vitájukat és kielégíthesse mohó kíváncsiságát. — Megígérte, hogy elmondja, miért jelentkezett éppen az orosz frontra. Hogy gyorsabban előléptessék, ugye? — ingerelte Románt. — Föltételezne rólam ilyesmit? Ezért nem mondok köszönetét. — Hiszen maga egy osztrák őrnagy fia, mi .lenne ezen különös? — Ügy... És ezt éppen maga kérdezi? Maga nem tudja, milyen különbség lehet szülők és gyerekek között? Beképzelt kis teremtés! Azt hiszi, csak maga akarja átformálni a világot! — Még mindig nem mondott semmi kielégítőt. — Vannak dolgok, amelyekről nem szabad sokat beszélni. Sőt okosabb egyáltalán nem beszélni róluk, ez mindkét fél számára hasznosabb: jobb a beszélőnek is, és jobb annak is, aki hallgatja. — De nekem, nekem igazán mindent elmondhat! — A lány becsületessége tudatában kissé sértve érezte magát. Még mindig nem jött tisztába Románnál. Nem értette őt. A fiú könnyed iróniája, amely nemegyszer önmaga ellen is irányult, megzavarta Lenkát. — Bennem megbízhat, azt csak tudja! — Hogyan is mondjam, hogy semmit el ne mondjak? Hát nem sikerült. — Mi nem sikerült? — faggatta Lenka csökönyösen. — A saját emberei közé került, és nem ismerték fel. Jó, hogy szitává nem lőttek. Szerencsétlenségre a járőrosztagom hősies volt. Szétkergette őket, engem meg kiszabadított. Lenkának elállt a lélegzete. — Maga ... ! — Csönd! Egy mukkot se! A járőrosztagot kitüntették, engem pedig minden valószínűség szerint előléptetnek. Látja, ilyen csalfa játékot űz a háború az emberrel! — Ah, Roman, miket beszél! — Lenka szemét elborította a könny, pedig nem akart sírni. — Hiszen már a műtőasztalon megígértem, hogy sok mindent mesélek majd! Még mindig elégedetlen? — Dehogyis! Nagyon is elégedett vagyok! Ö, ha tudná ... milyen örömet szerzett! — Csak ne örüljön túlságosan — húzta el a száját Roman. — Most kezdhetem elölről az egészet. — Bárcsak elvihetne magával! Lenkát most közös titok kapcsolta Románhoz, és ez boldoggá tette. A fiatal férfi mindamellett állandó talány volt a számára. Lenka lelke megnyílt előtte, minden gondolatával hozzá szaladt, Roman azonban hol mosollyal, hol enyhe gúnnyal elhárította ösztönös közeledését. Egész magatartása mégis olyan volt, hogy a lányt napról napra erősebben magához láncolta. Lenkát egyre növekvő szorongással töltötte el a gondolat, hogy Roman felépülése hirtelen fordulatot hozhat: vissza kell mennie majd a frontra, ahonnan ... ahonnan napról napra több osztrák katona szökött át a fogságba ... a légióba. Amellett egyre erősebbé vált benne a meggyőződés, hogy Roman mindezt szerencsésen átvészeli. Mindig újra ismételte: — Ebbe nem hal bele az ember! A malomra nem gondolt. Ha néha mégis felvillant benne egy-egy régi emlék, csak azért állt meg mellette, hogy mai szabad életének fénye még élesebben tükröződjön a gyermekkor sötét hátterén. A malom tovább élt ugyan, de felismer- hetetlenségig megváltozott. Olyan volt, mint egy kuvikfészek. Antonín legyöngülve, de annál harapósabban tért vissza a háborúból, ahol fél karját elvesztette. Most morgott és füstölgőit a két különc: apa és fia. Egyik a másik útjában állt. Gyűlölték betegségüket és rokkantságukat. A molnár áthurcolkodott a malomba, hogy minél jobban elszigetelje magát a család otthon maradt tagjaitól. Deszka- priccset tákolt össze magának, átvitte a hosszúszálú rozsszalmával .megtömött kemény szalmazsákot és kedvenc lúdtoll vánkosát. Az öreglegény hallotta, hogy a molnár éjszakánként köhög és jajgat. Gyakran emlékeztette Bilanskýnét arra, amit az asszony maga is sejtett: — Tekintetes asszony, molnár uram már nem sokáig lesz közöttünk. Meg vannak számlálva a napjai. Néha az egész éjszakát átköhögi. Hányszor gondolom, hogy talán már tüdeje sincs! Lenka szökése óta a molnár már nem járt rendszersen a kocsmába, de azért kétszer még elragadta a kártyaszenvedély. Első ízben csak harmadnap állt fel a kártyaasztal mellől, másodszor pedig szekéren hozták haza. Bőre megsárgult, akár a pergamen, áttetszőén elvékonyodott füle hegyesen el
