Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Szőke József: Az asszony nem vándormadár
nagy plakát, amelyről simaarcú brigádos nevet az emberre. Valóban nem galambfészek — gondolta és csodálkozott magán, hogy mindeddig nem vette észre, mily szörnyen sivár mindez körülötte. Egyszerre meggyűlölte a gördülő fabódét, amelybe, úgy érezte, beleszorult egész ifjúsága. Csendesen felállt és elbúcsúzott. Egyszerre rideg és idegen lett itt minden. Amikor kilépett, fellélegzett. Most már örült, hogy nem fogadta el az asszony ajánlatát és nem kötötte magát ide. Hiszen akkor le kellene mondania minden álmáról, a tudományos pályáról, a pezsgő városi életről és el kéne temetkeznie ebbe a sár- és portengerbe, ahol messzi kilométerekre még rendes kocsma sincs. Nem, ezt senki- sem kívánhatja tőlem — gondolta és örült, hogy ebben a nehéz helyzetben is józan maradt. A lány még aznap megtudott mindent, de meghagyta őt abban a reményben, hogy nem döntött végleg. Július vége volt, amikor elbúcsúztak. Agyába vésődött minden mozzanata ennek a napnak. A folyó fűz- és égerbokrokkal benőtt partján várta a lány. Lehevert a fűbe, amely a nedves talajból oly magasra nőtt, hogy teljesen eltakarta. Mély csend volt, s a forró déli levegőben hallani lehetett a szitakötők szárnysurrogását és a lomhán elvonuló folyó titokzatos hangját. A sásban nádiverebek lármáztak, egy közeli mocsárban békák ugráltak a meredek partról. Enyhe szél lengette feje felett a fűszálakat, az égen egy felhő vándorolt lassan, míg fehér vattacsomója el nem oszlott a kékségben. Egyszerre könnyű neszt hallott. Ő jött lassan, tétovázva. Nem mozdult, leste a lány kipirult arcát, kerekre tágult nagy szemét és egyszerű fehér blúza alatt rez- dülő keblét. Olyan volt, mint a riadt őz. Amikor észrevette, hogy Václav figyeli, elpirult és zavartan megállt. — Már azt hittem, el sem jössz — mondta Václav szelíden. — Apám csak most ment ki anyámmal a földekre. Hamarabb nem jöhettem. Odakuporodott a hűvös fűfészekbe és beletúrt Václav dús szőke hajába. — Szomorú vagy — kérdezte. — Szomorú, de majd megnyugszom. — Felejts el, úgy könnyebb lesz. — Nem tudlak — rázta szomorúan a fejét Václav. — Ha rászánnád magad, hogy velem jössz ... — Nem mehetek — mondta merengve a lány. — Ide köt minden, a szüleim, az iskola. — Máshol is megélnél. — Meg, de nem boldogan. — Velem sem? — Veled se. Nem vagy elég állhatatos és csak nyűg lennék a nyakadon. Hallgattak. A folyó lassan mosta a partokat és az égerbokrok levelei ezüstös táncot jártak a szélben. — Talán, ha többet adtál volna, jobban ideláncolsz. — Mire gondolsz? — kérdezte a lány és selymes pilláit lesütötte. — Ha enyém lettél volna testestől is. A lány tétovázott és zavartan válaszolt: — Adni csak annak érdemes, aki meg is tartja. De te olyan vagy, mint a szeszélyes gyerek. Ha valamit megkíván, toporzékol érte, aztán eldobja ... — Ezt nem mondhatod rám. — De. Elejétől tudtam, hogy nem mersz kitartani. Elmégy és elfelejted azt is, amit kaptál, egész szerelmünket. Nem adhattam többet... — Pedig én azt vártam, hogy ... — Lehet. Václav megkereste a lány kezét és szelíden megsimogatta. Az elfordította tekintetét és csendesen megjegyezte: — Célod persze nincs határozott? És ez rossz... Mosolygott, mintha elnézést kérne kérdéséért és szégyenlősen lehúnyta a szemét. Václav örült, hogy a lány nem látja hirtelen támadt zavarát és száraz hangon sorolni kezdte: — Elhatároztam, hogy ismét hozzálátok talajvíz-vizsgálataimhoz, hogy a folyószabályozás milyen hatással van a talajvíz ingadozására és a növényzetre ... — Végezd sikerrel. — Sikerülni fog és akkor visszajövök érted. A lány magabiztosan mosolygott és ez zavarta Václavot. — Ilonkám, én mostanában úgy vágyom vissza a városba. Csak ott érhet el valamit az ember. Itt csönd van és unalom. Itt megfullad az ember. Mondd, te miért nem vágyói oda? — Lehet, hogy egyszer én is megunom ezt itt, de most még szeretem. Az iskola, a gyerekek... — sóhajtott. — Olyanok mint én voltam, tele tudásszomjjal. — De te ezt nem érted. Téged húz a város a te világod, ahol éltél, nevelkedtél, emberré lettél... Ez meg itt engem maraszt.