Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Szőke József: Az asszony nem vándormadár

örült, hogy ezzel a vidéki szép asszonnyal akadt össze, akiről rögtön észrevette, hogy bizonytalanul mozog ebben a környezetben.

— Ha megengedi... ha nem veszi tolakodásnak ... Václav Havlička mérnök vagyok, a csatornázástól... — mondta és félig felállt.

Az asszony zavartan nyújtotta a kezét és alig hallhatóan mondta:

— Nagyné ...

A férfi fellélegzett, de izgalma nem múlott el.

— Ne haragudjon, hogy így magának rontottam — kezdett mentegetőzni — de először járok ebben a városban és nem ismerek senkit.

Az asszony nagy meleg szeme ragyogott, s a férfi zavartan elhallgatott. Nem tudta nézni ezeket a szemeket. Remegő hangon másra terelte a szót:

— Meddig marad?

— Már mondtam, hogy holnapig.

— És csak így?

— Miért?

— Ilyen szép asszony és itt szomorko- dik egyedül.

— Nem szomorkodom. Csak úgy látszik.

— Nem hiszem. Bűn ilyen gyönyörű tavaszi estén egyedül maradni. Tudja mit?

— Hallgatom.

— Ajánlok valamit. Menjünk valami jobb helyre.

— Köszönöm, nekem itt is jó.

— De komolyan! Ne utasítson vissza. Itt vár künn a kocsim, ha akarja elmehetünk valahová — nézett rá könyörgően. — Ugye eljön?

Az asszony zavartan fészkelődött s ő duruzsoló hangon kérlelte.

— Csak nem fél tőlem? — -nézett rá s megfogta az asszony asztalon nyugvó kezét.

Az asszony elhúzódott. Megriasztotta a férfi türelmetlen bizalmaskodása. Sejteni kezdte, hogy kivel akadt össze és ez félelemmel vegyes undort keltett benne.

— Ilyen ijedős?

— Nem, nem vagyok ijedős — rázta fejét az asszony.

— Azt hiszi, hogy ? ...

— Nem, nem hiszek semmit.

— Hát akkor miért nem jön? Egy kicsit táncolunk, aztán hazamegyünk. Nem maradunk sokáig. Nincs abban semmi.

Až asszony tagadóan rázta a fejét és hidegen válaszolt:

— Magának lehet, hogy semmi az egész, de nekem férjem és gyermekeim vannak.

A férfi zavartan fészkelődött, de nem hátrált. Egészen közelhajolt hozzá és nyugtatni próbálta, de az asszony nem engedett. Valami belső hang azt súgta neki, hogy vigyázzon.

— Attól tart, hogy valaki meglátja? Ne legyen csacsi! Ha akarja, kimegyünk a hegyek közé ....

Az asszony hirtelen elhalványult és két hosszú redő ült a homlokára. A férfi szavai, mintha mellbecsapták volna, még a lélegzete is kihagyott, alig tudott szóhoz jutni:

— Talán azt hiszi... Tulajdonképpen mit is gondol maga rólam?

— Ne értsen félre ...

— Szégyellje magát. Mérnök létére úgy viselkedik, mint valami... mondta megvetéssel a hangjában az asszony.

— Köszönöm a figyelmeztetését — válaszolt a férfi leforrázva és új cigarettára gyújtott, pedig az első még ott füstölt előtte. Erre nem számított. Borús kedvvel hajolt az asztal fölé és lehúnyta a szemét ...

Tíz éve járta az országot. Gördülő fabódékban, koszos vidéki szállodákban, rideg irodahelyiségekben lakott. Szüleihez évente egyszer-kétszer mehetett, ígv teljesen elhidegült tőlük. Levelet is csak ritkán küldött nekik. Régi barátai bent dolgoztak a tervező-irodákban, s csak néha futottak ki hozzá az építkezésre, de már mind nős emberek voltak és estére siettek haza a családjukhoz. Azokhoz meg, akik ar keze alatt dolgoztak, sehogysem tudott közelférkőzni. Hangosan csevegtek, harsányan nevettek, de mihelyt megjelent köztük, elhallgattak, szótlanok lettek. Nagyrészt magyarok voltak és ő nem értette a nyelvüket. Sokszor szót is alig tudott velük váltani. Tudta, hogy oda kéne hozzájuk valahogy férkőzni, de zárkózott természete sehogy sem tudott feloldódni. Beszélgetni kellett volna velük, de munka közben nincs is erre idő.

Néha a nagy munkairamban meg sem várták a szavát, szemrebbenéséből is megértették akaratát. De volt úgy, hogy hiába könyörgött, közömbösen hátat fordítottak neki s elengedték a fülük mellett minden szavát. Ilyenkor dühöngött, káromkodott magában és mérgesen elrohant. Remélte, hogy munka után majd beszélhet a fejükkel, de tévedett. Esténként úgy tűntek el a messzenyújtózó friss töltésekről, mintha ott se lettek volna. A közeli falvakban lak-