Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Cselényi László: Földönfutók

volt, az intézetben, a fiai meg Csehországban, hát megint csak rászokott az ilyesmire. Most azonban egyre gyakrabban megtörtént vele, hogy nemcsak álmában, hanem ébren is együtt társalkodnak.

— Hol vagy most, Marim? — kezdte most is az asszonnyal való végtelen párbeszédet. — Milyen sorod van abban a nagy városban? Látod, engem ért a legtöbb csapás, mégis nekem kell kibírnom a legtovább. Látod-e, látod, már egészen rendbe jöttem volna, jó volt itt a juhok között, itt csend van, csak ez a zúgó Marina ne vinnyogna itt állandóan a fülembe, dehát mit csináljak evvel a Janival, fiatal gyerek, ennek is kell valami szórakozás, nem bírhatja itt szó nélkül napokon által.

— Mondom neked, már egészen rendbe jöttem volna, s akkor most megint jönnek ezek az átkozottak, ezek a földönfutók, hogy már itt se lehessek békében, hogy már innen is világgá üldözzenek. Dehát így van, Marim. Kiszaladt alólunk a világ. Nincsen helyünk benne. Ütjába voltunk, nem tudtunk kitérni, se alkalmazkodni. Mari, mi nem tudtuk megtenni. Nem is ér ez már így semmit, legjobb lenne megdögleni, mert hiába tudom én ezt, hogy így van, ha nem tudok kezdeni semmit vele. S különben is, minek tenném most már? Kiért tenném ?

S hogy felriadt, megint a gyerekhez fordult:

— Mert mindenki alatt van egy darabka föld ezen a világon. Azért születik minden ember erre a világra, hogy földet érezzen a talpa alatt. Addig nem ember az ember, amíg a maga tulajdon földjét nem érezte a lábujjai között, addig nem halhat meg az ember, amíg nem érezte" tenyerében a saját földjének a melegét.

Széttekintett, hogy figyelmez-e rá a gyerek, de az akkor már messze járt, szaladt, szaladt keresztül a réten, egyenesen a Latorca felé, az öreg meg csak nézte, ahogy szalad s elvegyül a munkások között. Különben csend volt a tájon, csak a földre dobott rádió vinnyogta az ezerszer hallott slágert: „Marina, Marina, Marina ...“