Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Cselényi László: Földönfutók

van abban a városban? Nem jól tetted, hallod, sehogy se tetted jól, hogy idehagytál engem egymagámra.

A szél megint feltámadt, végigszántott a pusztán, szívet szaggató földszagot hozott a távoli földek felől. Ügy beszélt tovább a juhász:

— Azt hiszed talán, nekem fenékig tejfel? Eh — legyintett egyet irtózatos mancsaival — ha már a gyerekek cserben hagytak is, legalább te tartottál volna végig ki mellettem.

Üjabb földszagot sodort feléjük a szél, a puli beleszimatol a levegőbe, s úgy ugat a távol felé.

— Mert különben minek volt az a negyven esztendő? — faggatta tovább a számadó messzi asszonyát. — Mi célja volt? Miért küszködtünk annyi esztendőn keresztül?

2.

A puli egyre bőszebben csaholt, hozzászegődött a kicsi is, meg az öreg komondor is, úgy ugattak kórusban, majd megvesztek.

— No, mán megint azok lesznek — mondta a számadó s köpött egy nagyot maga elé — azok a földönfutók!

— Vajon mit akarnak már megint — ugrott fel a gyerek is a földről. Először szólalt meg a mai nap folyamán, reszelt a hangja a sok hallgatástól.

Teherautó döcögött keresztül a pusztán, azt ugatták a kutyák. Döcögött jobbra-balra, a feltúrt, dombos-likacsos földön, minden percben attól lehetett tartani, hogy mindjárt felfordul, de aztán csak átvészelte a következő mélyedést is, s jött tovább, egyenesen a juhászoknak, feltartóztathatatlanul.

— Adj isten bátyám — szólt ki a sofőr az ablakon, ahogy odaértek a nyájhoz. Barnára sült bőrű, félig meztelen fiatalember volt, fenn meg, az autó tetején vagy öt-hat ember, csákánnyal, lapáttal, kalapáccsal.

— Adjon isten Mihály — emelte meg a kalapját fent is egy ember, a legöregebbik, ahogy megállt a teherautó. A többi csak hümmögött valamit, ujjaikat emelgetve sapkájuk, kalapjuk széléhez, igy érkeztek a nyájhoz.

— Adj isten — mondta a számadó mogorván, érezni lehetett a hangján a feszültséget. — Mi jót hoztatok?

— Csak magunkat, Mihály — mondta megint az az idősebb, aki az előbb is köszönt — meg a szerszámainkat.

— Merthogy itt csatornát akarunk építeni — bökte ki hirtelenében egy fiatalabbik, az amelyik siltessapkát viselt, s napszemüveg villogott a szemén.

— Itt-e? — kérdezte komoran a számadó.

— Itt bizony — válaszolta amaz.

A levegő megtelt elektromos feszültséggel. Érezni lehetett, ahogy pattogtak a szikrák az autó meg a nyáj között, bár hosszú időn át csend volt, senki nem szólt semmit.

— Dehát azt a keserves kutyaúristenit ennek a keserves világnak — szakadt ki végül a számadóból amúgy juhászosan — hát mikor lesz már ennek vége? Hát nem volt még elég ? Hát mi bajotok nektek vélem ? Hát nem volt elég, hogy feltúrtátok a földemet, széttúrtátok a házamat, világgá kergettétek a családomat? Hát már hiába menekültem még ide is? Hát hová menjek én már most akkor? Hát meddig üldöztök ti még engem! Hát ki akartok üldözni egészen a világból ?

— Hallgasson ide, Mihály bátyám — szeppent meg a fiatalember. — Nem úgy van az egészen ...

— Hallgass ide, Mihály — mondta az öregebbik is, de a számadó juhász rájuk se rittyentett többé, megfordult, ment a nyája után, amely már jócskán elcsavargott tőle.

Azok meg csak állnak fenn az autó tetején, nézik ezt a megtörött kis öregembert, ahogy megyen a nyáj után, megyen, megyen egyre messzebb a pusztaságon, kisebbedik egyre, míg egészen apró kis ponttá nem válik s össze nem olvad a méregzöld réttel.