Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - FIGYELŐ - Dobos László: Szlovákiai magyar elbeszélők antológiája

az író, de az olvasó kételkedik ebben a jóságban, nem tud felmelegedni a szép öregség láttán. Szépnek rajzolt és valahogy mégis ízetlen öregség ez. A hű élettárs, az asszony elveszíti szemevilágát, de ez sem zökkenti ki életüket megszokott sodrából. Az öregasszony még vakon is libát töm, és reszkető örömmel várja haza gyermekét és unokáját. Emberséges történet ez, mégsem hat hitelesen. Nem hathat azért, mert az író csak a fényt láttatja, ami világít a két ember életében, de az árnyékot, a nehezéket, az öregség terhét, a keserű perceket elhallgatja.

Szabó elbeszélésének van még egy könnyen gyógyítható gyenge pontja: az idő, a cselekmény időtartama. A libatömés jóformán egy félemberöltőt ölel fel, és az író ezzel vajmi keveset gondol. írásának vannak olyan szakaszai. helyenként mondatai, amikor tíz esztendőt ugrik. A cselekmény időtartamának, az időnek ezt a laza kezelését pedig a rövid epikai műfaj nem tűri. Az időnek ez a part- talansága széthullóvá, szétfolyóvá teszi az egész cselekményt. Az elbeszélés, a novella feltétlenül megköveteli a cselekmény időbeli exponálását, az idöfaktor figyelembe vételét.

A fenti példák összegezéseként megállapíthatjuk, hogy elbeszélőink írásában sokszor csak fél ember szerepel, csak félig van kimondva az igazság. Feltűnően sok a féligazság. Ma már többbet kell tudnunk az emberről, mélyebben, sokrétűbben ábrázolni lelkét, belső világát. Az elbeszélők antológiájában és más lapokban megjelenő írásokban sokszor még kísért a sematizmus ragálya: témakörök uniformizálásában, egyoldalú szemléletmódon, a felületes jellemalkotásban, a helyzetek elnagyolt érzékeltetésében és féligazságok bátortalan hangoztatásában. Nagyon kevés kivételtől eltekintve prózánk túlságosan bátortalan, félénk. Óvatosan nyúl mindenhez, mintha nehezék lógna a tollatfogó írói kézen. Miért van ez? J. Fürdik a Slovenské pohl'adyban közölt bírálatában többek között prózánk hibájául rója fel a „törpe“ témákat. Helytelen ez az ítélet. Meggondolatlanság és tájékozatlanság mond ilyeneket. Valamelyik nagy író mondta egy alkalommal: az a nagy költő, aki a szék lábáról is tud verset írni. Nem a kis és a „törpe“ témák gyengítik ezeket az írásokat, hanem a megírás módja, a hogyan.

Vannak köztünk néha olyan hangok, amelyek elvetik a sematizmust, hátat fordítanak a személyi kultusz áldatlan korszakának, de ezzel együtt erőt vesz rajtuk a hitetlenség, a szkepszis. Egyik végletből a másikba: a lelkesedéstől a tagadásig visz az út. Az irodalom nagy tisztulási folyamat előtt áll. Már nem elég külsőséges leírásokkal jellemezni egy-egy embert vagy helyzetet, a jellemalkotásban ma már nem nélkülözhetjük a belső ábrázolást, az alakok pszichikai vizsgálatát. Az irodalom az elmélyültebb ábrázolási módok felé halad, de ezzel nem szűnik meg társadalmi szerepe és funkciója. Az ágyjelenetek, a

lemeztelenített női testek, a buja erotika nem helyettesítheti a társadalmi ember problémáit. Az irodalom érdeklődésének középpontjában továbbra is a társadalmi ember áll és marad. Helytelen lenne, ha Azsajevtól Szagan-ig vinne az út.

Néhány műfaji kibicsaklásról. Helyenként egy-egy novella keretében egymástól idegen életelemek szerepelnek. Lovicsek Béla Vihar című írásában Deák István félig kész házáról a hirtelen támadt vihar ledönti a tetőt. Az ember tehetetlenül magába roskadva nézi keserves munkájának pusztulását, amikor autó áll meg a háza előtt és legnagyobb ámulatára a járási kárbecslő bizottság tagjaiként mutatkoznak be. A társadalom gondoskodását ne járassuk le ilyen üres garaton, mert ez így idegenül, odatoldottnak hat. Olcsó irodalmi agitáció, ami ráadásul a novellát is megöli. Ugyancsak mechanikusan hat éppen Lovicsek írásában a tegnapnak és a mának az egyeztetése. Nem szabad a múltat felejtenünk, de nem is szabad elcsépelt frázissá és közhellyé tenni. Sok más írásban is mechanikusnak találom a múltnak a jelennel való egyeztetését, illetve szembeállítását. Szinte már ennek is sémája van: a rossz múlt az ember nyomorító múlt és ezzel szemben a boldog és gondtalan jelen. Általában így folyik a szembesítés. Irodalmunk múltképe, múltábrázolása, különösen az elbeszélésekben monoton, egyhangú, gépiesen hasonlítgat. Ha irodalmunk a múltról ír, bizonyítani akarja annak rossz, embertelen, embert megalázó voltát. Ez természetes. A hiányérzet ott kezdődik, mikor az ember számba veszi a bizonyítás érveit és eszközeit. Kevés kivételtől eltekintve prózánk múltképe nem meggyőző, a művészileg hiteles jellemeket és helyzeteket frázisok és szólamok helyettesítik. Sokat segítene prózánk fejlődésében, ha a közeljövőben alapos elemzés tárgyává tehetnénk prózánk múltábrázolását és a múltról alkotott képét.

Lovicsek Béla írásához hasonlóan Lehocky Teréz Asó-kapa elbeszélése is egy test-idegen elemmel zárul. Érthetetlen okoknál fogva az amúgy is cikornyás házassági történet végét egy magyarázattal zárja le az írónő. Ugyanis felvilágosítja olvasóit a válás és a házasság megítélésének új szempontjairól. Ere nincs szükség. Az esztétikai bizonytalanság ebben az esetben a történet morális tanulságát és értékét leszállítja. „A novella annál jobban hat, minél kevésbé látható külsőlegesen az elhatározottság. A kívülről jött elhatározás nem végezheti el a fontosabbat: a bévülről induló kisugárzást, az expressziót“ — írja Fábry Zoltán említett tanulmányában.

Az antológiában rálapozhatunk jónéhány olyan írásra is, amelyek nagyobb formai biztonságról, a nyersanyag határozott kezeléséről tanúskodnak (Ásguthy Erzsébet, Dávid Teréz, Egri Viktor, Márton József, Monoszlóy Dezső, Nagy Irén, Ordódy Katalin és Szőke József). Különösen hangsúlyozni kell ebben a