Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Az emberiesség hangja

Német Demokratikus Köztársaságban élő Stefan Hermlin Yorck hadnagy-a érdemel figyelmet. Roppant érdekes lélektani rajz ez, amelyben igen hatásosan érvényre jut írójának fasiszta ellenes magatartása. Utána sorban a román Aurel Mihale A katonaszökevény című elbeszélése lep meg szinte fehér izzásig hevített drámai hangjával. A cseh elbeszélőirodalmat Jíŕi Mucha Pietá-ja képviseli. Művészi vagy eszmei tekintetben nem emelhetünk kifogást a sötét tónusú, de optimistán kicsengő novella ellen, a válogató azonban könnyen találhatott volna jelesebb cseh elbeszélést is. A kínai Mao Dun elbeszélése — A lejtón — inkább helyzetjelentésnek tűnik a letűnt Kou- mintang-világról és nem ad kellő képet a mai kínai prózáról. Az NDK-ban megtelepedett Stefan Heym novellája, A bacilus is inkább érdekes kísérlet, mint valóban világirodalmi rangú elbeszélés. A vietnami Nguyen Ngoc Tan novellája — Megjön az ideje... a szovjet irodalom messzesugárzó pozitív hatását igazolja mind eszmei, mind formai tekintetben.

Az amerikai irodalmat Hemingway mellett William Faulkner és a mexikói emigrációban élő Albert Maltz képviseli. Faulkner Egy fekete pantalone-ja különösen formai tekintetben remek írás. Az olasz commedia delľarte póruljárt, együgyű szerelmesét, Pantalonét ezúttal négerként a déli államok lincselő légkörében látjuk viszont. Faulkner mesteri lélektani rajzot ad, ugyanakkor szinte a sorok közt fel-felvillannak az okok is, amelyek ebben a gyűlöletes környezetben a szerelmes szívű és szabadságot áhító félelmetes erejű és együgyű néger Pantalone sorsát tragikusan betetőzik. Albert Maltz Csengettyüszójá-ban szintén a faji megkülönböztetés embertelenségére mutat rá, eszmeileg tisztultabban, mint Faulkner, de művészi tekintetben nem tarthat lépést vele.

Az antológia egyik legművészibb elbeszélését a japán Hirchiro Fukazawa írta. A Zarándokének, amellyel Fukazawa 1956-ban megnyerte Japán legnagyobb irodalmi díját, a múlt század közepének japán falujáról ad megdöbbentő rajzot. Az elbeszélés első részében sok a szociográfiai adat; a feudalizmus terheit nyögő japán paraszt dalai és népszokásai elevenednek fel, köztük a Narayama ünnepe és a vele kapcsolatos előkészületek. Mintha a bibliai időket megelőző őskor egyik barbár szokása támadna fel: a magatehetetlen véneket a Narayama hegyére, az istenek lakába viszik fel, hogy ott a fagyban és hóesésben elpusztulva a dögmadarak zsákmányává váljanak, így viszi fel a hátán Tappei hetven esztendős anyját, Ren anyót, s mikor lejön a hegyről, elragadtatásában azt érzi, hogy az öregasszonynak szerencséje van, mert havazik, a hó meleget ad, tehát nem lesz nehéz a halála. Am egy másik öreg, Mata apó még élni szeretne, fia azonban, mintha gonosztevő volna, egy deszkára köti, felhurcolja a hegyre és ott könyörtelenül letaszítja a hegyek övezte feneketlen pokoli mélységbe.

Fukazawa mintha egy ősi legendát mesélne látszólag szenvtelen, valójában drámaian tömör és izgalmas hangon. Az embertelen népszokást a rettentő nyomor szüli, a feudális rend oly kegyetlen erővel nehezedik a nincstelenekre, hogy a munkából kiesett öregek önkéntes halála az istenek hegyén szinte könyörületesnek tűnik.

Az olasz Marcello Venturi Germán vakációját szintén a kötet kiváló elbeszélései közé sorolhatjuk. Venturi a náci megszállás idején részt vett a toszkán Appenninekben vívott felszabadító harcokban; ezért hat mondanivalója az átélt, közvetlen élmény erejével. A másfél évtizeddel a háború után olasz földre kiránduló fasiszta német orvos jellemét ugyanolyan hitelesen rajzolja meg, mint a felgyújtott falu lakóinak néma gyűlöletét. Határozott eszmei koncepciója, antifasizmusa miatt ma különösen aktuális Venturi kivételesen nagyerejű remek elbeszélése.

A francia Pierre Gamarra A balta című prózája az algériai háborút Ítéli el, a fiát hasztalanul hazaváró apa tragikumában mutatva rá a támadó háború esztelenségére. Gamarra művészileg gyengébb írását eszmeipolitikai tekintetben nem érheti kifogás, a kötet egységes koncepcióját nem töri meg.

Ezt a koncepciót teljesebbé tette volna, ha a népi demokráciák irodalmából egy-egy lengyel és bolgár elbeszélést is találtunk volna a kötetben, de a spanyol és a dél-amerikai irodalomból is vártunk egy kis kóstolót, hogy a világnak ezeket a tájait is bejárhassuk velük és megismerjük szokásait, társadalmi problémáit. Ez a hiány azonban — amit egy további gyűjtemény kitűnően pótolhat — nem csökkenti a kötet nagy értékeit és igazat adhatunk a kiadónak, mikor rövid Utószavában ezeket írja:

„Kiderül, hogy a különféle világrészek különféle társadalmi rendszerében élő és alkotó írókat valami nagy szellemi rokonság fűzi össze. Az irodalomtörténet távlatából, inkább a rokonságnak ez a ma még csak felködlő vonása lesz lényeges. És kiderül az is, hogy nagyot tágult nemcsak a világ, hanem a világ- irodalom fogalma is, amelybe ma már olyan népek irodalma is beletartozik, amelyekre Goethe, a világirodalom kategóriájának felfedezője, nem is gondolhatott. Újfajta eszmeiség hídja épül kelet és nyugat, gyarmati vagy e sorból éppen hogy kilábolt népek meg a régi „művelt“ népek között; az irodalom testvériségének hídja ez, felette korunk új humanizmusának szelleme leng, amely földrészek és világtáborok fölött is összekapcsolja a jó- szándékú emberek millióit.“