Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - LÁTÓHATÁR - Bajomi Lázár Endre: Az önkínzás művészete

hináros víz megbolydult felszínén kezdtek nyiladozni. Még a nem-marxisták is látják és elismerik az összefüggést az imperialista szakaszába jutott tőkés társadalom válsága és az egzisztencializmus feltörése közt. Nem lehet véletlen az, hogy az egzisztencialista irodalom olyan előszeretettel turkál a szennyben! Henri Lefébvre 1946-ban megjelent szellemes monográfiájában, amely behatóan vizsgálta az egzisztencialista filozófia előtörténetét is, egyenesen infantilizmussal vádolja: „Az infantilizmus ekkor valóban a túlzott szenny- szeretetben nyilvánul meg.“ És hozzáteszi: „C’est la magié et la métaphysique de la

Az egzisztencialista filozófia

Egy pár szót kell szólnunk ehelyt arról a filozófiáról, amely ilyen sötét világképhez, életfelfogáshoz és irodalmi gyakorlathoz vezetett. Nincs helyünk (és nem is feladatunk), hogy részletesen vázoljuk, hogyan alakult ki a kierkegaardi keresztény miszticizmusból, a husserli fenomenológiai spekulációkból és a ködös, reakciós heideggeri metafizikából a francia egzisztencializmus ateista, s aránylag még világos és haladó változata, melynek egyik érdekes ellentmondása éppen az, hogy a fent említett lesújtó világkép és keserű emberszemlélet nem zárja ki a harcot ennek a sötét világnak a megváltoztatásáért, amely küzdelmet — mint tudjuk — maga Sartre az Ellenállás idején, de később is, bizonyos történelmi korokban és bizonyos politikai helyzetekben és a kommunistákkal alkalmi szövetségre lépve vívott meg.

Az egzisztencialista bölcselet még Sartre-nál sem alkot teljesen kialakult rendszert, és az író alapvető filozófiai munkájának megjelenése óta (L’Étre et le Néant. A lét és a semmi,

1943) több ponton módosult, Simone de Beau- voirnál pl. valamivel rózsásabb, inkább az emberi együttérzésre épülő világnézetben jelentkezik, de általában absztrakt, pesszimista, sematikus, idealista metafizika, s ezen a jellegén nem változtat az sem, hogy egyes hitvaflói bizonyos mértékig és bizonyos ideig szövetségre lépnek a marxistákkal. Egyik első magyar kommentátora. Kolozsvári Grandpierre Emil állapította meg róla 1946-ban, hogy „Az egzisztencializmus a világegyetemben reménytelenül magára hagyott ember filozófiája“, a sartre-i „szabadságról“ pedig leszögezte, hogy „ez a teljes szabadság voltaképpen csapda, melyből az egzisztencializmus nem bír szabadulni“.

Sartre össze akarja egyeztetni a bölcseleti materializmust és idealizmust, de amint Albé- rés is kénytelen leszögezni: Sartre mégis

Sartre írói működése

Nem kétséges, hogy Sartre eleinte az irodalmat csak illusztrációnak szánta. Nem irodalmi módszereit akarta bölcseletileg alátámasztani, mint korábban pl. a naturalisták,

merde“. De mint említettük, nemcsak a marxisták állapítják ezt meg, hanem a polgári kritikusok is. A jobboldali Haedens szerint is a sartre-i irodalom tűrhetetlen ellenszenvvel viseltetik a szépséggel, a könnyedséggel, a fénnyel, a boldogsággal, a játékossággal, a természettel szemben. Tuffrau is leszögezi: „A szerzőt úgy látszik, lenyűgözik az anyag legcsúnyább és legvisszatetszőbb oldalai: a mindenfajta nyirkosság, ízetlenség költője ő. A szépség és vele együtt a boldogság, a kellem, az öröm, a szeretet teljesen hiányzik a sartre-i világból.“

antimaterialista, mert habár a tudat létét aláveti a dolgok létének, nem hajlandó elfogadni, hogy az anyag szüli a gondolatot. Tehát a valóság tapasztalatát az emberi tudatba zárja be“. És Albérés még az is megjegyzi: „Nem szabad tehát benne hagyományosan materialista és tudományos ateistát látni. Mert Sartre, a filozófus, még nagyonis megveti a tudományt..." A tudatnak tulajdonított kulcsszerep idealistává, a világegyetem értelmetlenségéről szóló tanítás irracionalistává, a törvényszerű összefüggések tagadása antide- terministává teszi ezt a filozófiát, amely különben elszigetelt egyénre, s nem a társadalom emberére épül, vagyis individualista irányú.

Annak ellenére azonban, hogy az egzisztencializmus lényegében idealista és metafizikai jellegű, eléggé ködös műszavakkal (önlét, magánlét stb.) operáló filozófia, annyiban, amennyiben tagadja az eleve, esetleg valamilyen isten által meghatározott emberi sorsot, amennyiben nem hajlandó elfogadni örök erkölcsi kategóriákat és hangsúlyozza az ember szabadságát, felelősségét, továbbá azt, hogy a tettek döntenek az ember életéről, mégis, hogy úgy mondjuk, nyitva marad a haladó világszemléletre, s olykor már-már súrolja a marxizmust. Sajátosan germán terminológiája ellenére is bizonyos változata a régi francia radikalizmusnak, persze egy hanyatló, nagyon borúlátó polgári radikalizmusnak, amely azonban bizonyos történelmi helyzetben és bizonyos társadalmi erők által taszítva haladó politikai kiállásra is képes, amint azt Sartre politikai pályafutása is bizonyítja: tudjuk, hogy nemcsak az Ellenállás idején harcolt szoros szövetségben a kommunistákkal, de 1952 óta — kivéve az 1956-os év megingását

— ez a balraállása valamelyest újra érezhető. Sartre folyóirata, a Temps Modernes, harcos orgánum, amelyet nemegyszer elkoboznak a hatóságok.

hanem elvont elveit kívánta a kézzelfoghatóság és az élményszerűség erejével bizonyítani. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Sartre, a kritikus mindig az „állásfoglaló“ irodalom híve voltj