Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - DISPUTA - Tóth Tibor: Kritika és élet

elsősorban abban az értelemben, hogy szociológiai kritikától tudatos és program- szerű szociális kritikához jussunk el.

Nehezen, bizonyos fájdalmak árán leküzdjük az esztétikai dogmatizmust, kritikai gondolkodásunk mai állapota a „sematizmus időszakához“ hasonlítva valamivel jobb; mégis még mindig túlságosan mereven ragaszkodunk a normákhoz és kánonokhoz, csupán a régi normákat helyetesítjük újakkal.

A pozitív hőst, az egykori normák legnormábbikát valamiféle csendes megállapodással megszüntettük; a kritika már nem keresi a pozitív hőst, nyugodt lelkiismerettel megfeledkezett róla és Azsajevról, helyette azonban lassan, de biztosan új irodalmi előgyártott elemeket fabrikál. A mai hősben olyan erkölcsöt keresünk, amely szkepszisből, pesszimizmusból és a jobb jövőbe vetett hitből tevődik össze; amelyik hősnek nincsenek meg e tulajdonságai, az az ördög szülötte. A kritika már rég nem tudja megtalálni annak módját, hogy az alkotó művészeket nevelje és arra ösztönözze, hogy mindig és minden körülmények között hűek maradjanak önmagukhoz; ennek fő oka, hogy kritériuméit irodalmi mintákból vezeti le, s a kritika a szó szoros értelmében irodalmi, vagy esetleg inkább irodalmárkodó és esztetizáló. A kritika az irodalommal bújócskát játszik: fogj el, akkor majd én nyakoncsíplek és viszont és így tovább körbe, körbe.

Števček a továbbiakban foglalkozik az irodalomkritika kialakítandó típusaival, s hangsúlyozza, a három típus — etikai, esztétikai és szociális — közül föltétlenül a harmadikat, a szociális kritikát kell választani. Egyszerű volna azt mondani, jegyzi meg, ne gyötrődjünk az irodalmi kritika eszményi típusának kérdésével, hisz az a kötelességünk, hogy marxisták legyünk és marxista kritikát műveljünk. Ez valóban így helyes és csak így lehetséges. De ezt több mint egy évtizeden keresztül mondogattuk már, úgy tettünk, mintha nagyszerűen értenénk a problémát, csak éppen kritika nem volt és nincs. Azt képzeltük ugyanis, a kritika abban áll, hogy elmondjuk a műalkotás tartalmát és összehasonlítjuk például a Tökével, vagy az osztályharc elméletével; azt hittük, elég, hogy megértsük a kulturális politika téziseit, s ha jól megtanultuk a házi feladatot, a jó irodalom és az ugyanolyan jó kritika ajándékként hull ölünkbe.

Számunkra a megoldást csakis a marxizmus filozófiáján alapuló szociális kritika jelenti. Csakis ez biztosíthatja, hogy a kritika nem lesz felesleges magyarázó és kommentátor, hanem olyan gondolati műfaj, amely kiszabadul az irodalom gyámkodása alól. Az ilyen kritika nem ellenőrzi és nem javítgatja a műalkotást, nem tanítja írni az írót, hanem kiválogatja az irodalom javát, nem terheli önmagát azzal, ami átlagon aluli.

Števček végül rámutat az irodalmi publicisztika fontosságára, amelynek Va- janskýtól és Krčmérytôl Matuškáig és Pišutig a szlovák irodalomban komoly hagyományai vannak, s amelyet mint műfajt feltétlenül új életre kell kelteni. A szociális irodalmi kritika az érett irodalmi publicisztikával együtt a szocializmus irodalmi életében a legnagyobb lehetőségekkel rendelkezik ahhoz, hogy jelentőségéhez mérten az irodalmi fejlődés élére álljon.

A „Slovenské pohľady“ 1960. évi 10. számában Miloš Tomčík ír ,,A kritika szükségességéről“. Megemlékezik az alkotó művészek gúnyos megjegyzéseiről, hogy a kritikának munkájukban semmi hasznát nem vették, legfeljebb gúnyos epigrammokhoz kaptak témát tőle, látván és olvasván a kritikának jóakarattal sem mondható selejtes recenziókat. Tomčik hangsúlyozza, ez a rossz kritikára vonatkozik és semmiképpen sem jelentheti a kritika feleslegességét. „A kritikusnak ma inkább, mint bármikor eddig, munkája közben az olvasóra és az olvasó műveltségi fokára kell gondolni, arra, hogy a műízlés kialakulatlan és egyenetlen, s hogy még mindig vannak olyan társadalmi csoportok, amelyek nem kerültek kapcsolatba az igazi művészettel.“

Tomčík is megemlíti, hogy a szlovák irodalmi kritikának nincsenek összefüggő hagyományai, s ráadásul le is becsülik mindazt, ami értékeset a múltban e téren alkottak. Korunk irodalomkritikájának azonban — bár köteles megismerkedni a múlt esztétikájával — elsősorban saját kritériumait kell kidolgoznia, amelyek megfelelnek társadalmunk eszmei, politikai, erkölcsi és egyéb problémáinak. Kritikánk problémájának magva tehát nem részletekben és egyénekben kere