Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - FIGYELŐ - Rácz Olivér: Lovicsek Béla — A csillagszemű asszony

Mennyire jellegzetes, mennyire keserű, menynyire az önmaga megbántott igazát fölhány- torgató valóságszemlélet! És mégis, ebből az ellenségesen visszahúzódó magatartásban rejlik már a közeledés lehetősége is, mert figyeljük meg mnst a fiatal Gaál valóságszemléletét:

„Ballag, ballag az öreg Gaál András, János fia meg csak nézi: kissé hajlott hát, deres fej, kurtát látó szem, hangosabb szóra váró fül... Hiába, megkopik, megfárad, megérik az ember. Bánat, öröm, keserűség, vigalom küzdelmes útvesztőin át idáig, eddig vezet az út: sípol a mell, az ingujjban elapad a kar. Vén- ségére megtagadja a világ, megveti a tulajdon gyereke: jó szóra, de még rosszra sem érdemesíti.

Jánosnak elszorul a torka: soha még nem gondolta át így apja sorsát, soha még nem érezte őt ilyen közelinek ...“

A két ellentétes és mégis egymást kereső valóságszemlélet tehát már közeledik egymáshoz, a két monológból párbeszéd születik, amelynek során az öreg Gaál már új felismerésekhez jut:

„Tudod, a magamfajta öregember nehezen érti meg ezt a mai világot. Nehezen érti meg, édes fiam, hogy üres a szérűje, hogy üres az istállója, hogy azt a földdarabot, amelynek . a végén leül früstökölni vagy ebédelni, nem határolja el barázda.“ Majd tovább: „Valamikor vagyon szerint mérték az emberséget, és mindenki arra vágyott: emberségre.“

Az érdekközösség felismerésének lehetősége tehát már fennáll. A végső kibontakozás ábrázolása már nem sikerült ennyire szerencsésen, a „Nézd csak, Gaál András, hiszen ebből a búzából a te kamrádba is jut valami, talán még több is, mint azelőtt“ monológ itt kissé elhamarkodja, ellaposítja a probléma megoldását, a könnyed ön-agitatív hang rontja az előbbi részek hitelét.

Fagyatékosságok mutatkoznak Lovicsek regényében a szereplők ábrázolásának, jellemzésének terén is. Az még csak hagyján, hogy a csillagszemű asszony úgy ájul el az ura egyetlen pofonjától (amelynek a lelki rugóit sem a férfi, sem az asszony részéről nem látjuk világosan: tulajdonképpen mért nem megy az asszony lucernát gyűjteni ? Tulajdonképpen mért nem kérdi meg az ura egy szóval sem, mi ennek az oka?), mintha legalább is a múlt század érzelmes regényeiből lépett volna ki, de néhány perccel később már olyan tűzről pat- tantan cicázik az ura öccsével, mintha mi sem történt volna. És erre bizony gyönge lélektani megokolás az író puszta szava: „S a szíve választott: jeges, északi oldala a férje felé fordult, napos, déli oldala pedig Pista felé.“ De déli oldal, északi oldal, egyre megy: a csillagszemű asszony gyereket vár az ura öccsétől, Gaál Istvántól, elhatározzák, hogy elhagyják a falut, megkezdik a maguk önálló életét. Az ár: az asszony mondjon le nyolcéves kisfiáról, hagyja meg legalább őt az apjának. Eléggé lo- vagiasnak tetsző gesztus az öccs részéről, az

anya részéről azonban kissé túlzott a szerelemnek az a lobogása, amely arra készteti, hoov a fia elhagyásába bele is menjen. (Szégyelljük bevallani, de ráadásul eléggé köny- nyen.)“ — Hja, a boldogságot nem adják ingyen, Jolánkám!“ Mire az asszony, igaz, hogy „Csak jó félóra eltelte után, de akkor is mindössze ennyit kérdez: „Aztán biztos helyre megyünk?“ — De mi még ebbe is belemennénk, ha az asszony amolyan könnyelmű, könnyűvérű teremtés lenne. Csakhogy a jelek szerint nem az: alig érnek ki Csehországba, máris kegyetlen, önmarcangoló lelki konfliktusokba keveredik önmagával, szenved, otthon hagyott kisfiára, eltékozolt életére gondol, minden szava, minden cselekedete — a szökés előtt is, a szökés után is — legfeljebb némi kacérságban, meggondolatlanságban marasztalhatja el, de semmi esetre sem olyan jellembeli fogyatékosságokban, amelyek megmagyaráznák viselkedését, cselekedeteit. De talán így is belemennénk

— ha Gaál Pista lenne amolyan lelkiismeretlen szoknyabolond, asszonyszédítő. De a jelek szerint ő sem az: „Nem, nem rossz a maga fia, édesapám! Csak tévedett, végzetesen tévedett! Ne szégyenkezzen miattam! A munkában itt is megállóm a helyemet, mint ahogy maga megállta valamikor az eke mellett: Nézze csak ezt a cseh újságot, ha nem is tudja elolvasni, a képről rám ismerhet!“ Ez természetesen még nem kötelez semmire sem, ezek Gaál Pista tulajdon szavai, csakhogy: elsősorban így vergődni csak egy becsületes lélek tud, másodsorban Gaál Pista cselekedetei, tettei sem bírják őt bűnében elmarasztalni. Például: kéretlenül beleavatkozik a mellettük lakó cigány- család civakodásába, lovagiasan védelmébe veszi a kis cigányasszonyt, akit az ura estéről estére üt-ver (az író szerint, nem éppen a legszerencsésebb szóhasználattal: „elnadrágol“), mert az egyik gyerek a sápadt mérnöktől való. (Mellékcselekmény: a sápadt mérnököt Dodó, a kis cigányasszony ura egy szép napon minden külön értesítés helyett úgy leszúrja, akár az újévi malacot — amit Gaál Pista ezzel a meglepően jó idegekről tanúskodó, rosszalló megjegyzéssel kommentál: „Nem kellett volna.“ — meg kell azonban jegyeznünk, hogy alapjában véve Dodó sem rossz ember, sőt nagyon derék ember, csak éppen féltékeny. Anikó, a kis cigányasszony sem rossz asszony, csak „ha megbolondul a vére, azé lesz, aki éppen jön“, de emellett makacsul vallja, hogy , az igazi szerelem, az valahol másutt kezdődik.“! A cigányasszony emberi jósága egyébként a továbbiakban, az ura letartóztatása, elítéltetése után, majd a csillagszemű asz- szony tragédiájának betetőzése során még jobban kidomborodik és mellék-szereplők közé tartozó alakról lévén szó, akikről még a továbbiakban megemlékezünk — kettőssége ellenére is egyike a regény legjobban megrajzolt alakjainak.)

De térjünk vissza a főszereplők jellem-ábrázolására. Gaál Pista, mikor megtudja a ci