Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - FIGYELŐ - Rácz Olivér: Lovicsek Béla — A csillagszemű asszony

igen osztogat. Gyökeret kell verned benne, vele kell élned, akkor olvasásra tárul a lelke, mint a nyitott könyv, csak lapoznod kell benne. Aki benne él, naponta lapozgatja és előbb- utóbb a végső fejezethez is előr.“ Csakhogy ez a titokzatos mélység cseppet sem magyarázza meg azt, miért olyan bonyolult a regény sokfelé ágazó szerelmi háttere, a Gaál János — Gaál István — csillagszemű asszony háromszöge, Gaál János — Kender Julis mindig deus ex machinásan meghiúsuló vágy-keringője, a Dodó cigány — Anikó — szőke mérnök szek- szuáll-patológiai rémregénye stb., és miért olyan bonyodalommentes, olyan lelkesen zökkenésmentes a szövetkezet belső átalakulása? Ennél egyszerűbben már nem is lehetne megoldani a dolgokat. Lássunk csak néhány példát. Vaszi bácsi nem vállalja a méhek kezelését? Semmi baj! Gaál János nem kérdezősködik, nem firtatja az okot, riem vitatja meg a körülményeket, nem próbálja meggyőzni Vaszi bácsit, mindössze ennyit mond:

— „Közbejött valami?

— Ügy is mondhatnánk.

— Rendben van, Vaszi bácsi, keresünk majd mást...“ És máris kéznél van a Fényes Gazsi

— „Tavasszal elküldjük méhésziskolára. Ügyes gyerek, valamit konyít is a méhekhez, meg van is hozzá kedve...“ (Persze ezek után Vaszi bácsi hihetőleg marad, de ezt nem lehet biztosan tudni, nem is fontos, ha baj van, ott a Fényes-gyerek. Vagy más.)

Más: kultúrház kell, színpaddal, neoncsöves világítással, televízióval, fogászati rendelővel? Eqyszerű: „Gaál János szeme a messzeségbe révül. Fájdalom és vágyakozás viaskodik a szívében: Mennyivel másképp nézne ezekre a tervekre, ha odahaza minden rendben volna!... Mégis valahol bent, mélyen a tudata alatt egy halvány érzés, gondolat kezd fészkelődni: Gyáva ember az olyan, aki csak a maga sorsa fölött tud siránkozni örökké!... Lassanként ökölbe szorul a keze, kemény vonás^ feszül a szája szegletére:

— Felépítjük tanító úr!“

Fel is építik, bizonyára minden zökkenő, előre nem látott akadály nélkül, anyaghiány, műszaki beszerelések nem jönnek számításba, sőt ha már elkezdtük, ne álljunk meg. Futball- pálya kell? Meglesz! Kapufák kellenek? Csak a pontos méreteket kell megadni. Felszerelés kell? Adja a szövetkezet! Kerítés kell? Betanulunk két-három színdarabot, és a bevételből meglesz a kerítés! (— Biztos? Kórusban jön a felelet: — Biztos! — Akkor jó — bólint Gaál János...) Faanyag kell? Elmegyünk a Šuma- vába fakitermelő brigádra, hiszen csak itt van a szomszédban... És már megy is a „tizenöt kemény markú fiatalember“ a Šumavába. Egyszóval megy itt minden, nincs ellenvetés, nincs gáncsoskodás, nincsenek objektív és szubjektív nehézségek, 165 százalékra teljesítjük a tervet, első díjat nyert fejőstehén a Virág, első díjat nyer a szövetkezet, van itt Pobeda gépkocsi; Gabi „a komáromi mezőgazdasági iskola első

éves tanulója" ugyancsak jól tanul, még a fut- ball-csapat kapusának kérdése is megoldódik, júniusra hazajön a Tibor Komáromból, de — álljunk csak meg egy cseppet, itt mégis baj van, hiszen Gaál János tavaszra már be akarja nevezni a csapatot a járási bajnokságba! „Ki véd a tavaszi idényben? — Én — vet véget a vitának a tanító. — Addig, amíg Tibor haza nem kerül, talán én is megfelelek a kapuban!

— Hát ha a tanító elvtárs vállalja, akkor szüret! — Gaál János igen jól érzi magát: — Látjátok fiúk, csakugyan meg lehet oldani mindent...“

Meg. Mindent. De nem ilyen egyszerűen, nem ilyen simán, nem bosszantóan üres nyelvi eszközökkel: Biztos? Biztos! Meglesz? Meglesz! Elintézem. Megcsinálom. Vállalom. Vannak ugyan ennek a túlzott egyszerűségnek negációi is: a cséplőgéptől a raktárig vezető úton eltűnik két zsák búza. És itt jön a csalódás: Gaál János, aki a családi életét, a boldogságát sem habozik feláldozni a szövetkezetért, erre mindössze ennyit mond: „— Mit tehetünk?... Majd kinyomozzuk!“ És kinyomoznak, elintéznek, vállalnak, megcsinálnak mindent, az Üj Szó megrendelésétől kezdve (méghozzá Csehországba!), a pap nélküli lakodalomig, a jutalom- Pobedáig, a televízióig — mindent! Takarmányalap, tejhozam, állattenyésztés, sertések súly- gyarapodása, busás osztalék — valóban ilyen egyszerű lenne minden? Falusi pártszervezetek, Csemadok titkárok, szövetkezeti tagok, középiskolák idény-brigádjai — ti is így látjátok? Lovicsek Béla bizonyára jót, a legjobbat akarta, amikor ilyen problémamentes faluba vitte olvasóját, egyet azonban elfelejtett: a kendőzés nem teszi az arcot szebbé, legfeljebb mutató- sabbá. Mi pedig nem mutatós arcot akarunk: a falu tiszta arcára vagyunk kíváncsiak!

Amilyen érthetetlen álom-ugrásokkal épül ez a szövetkezet, olyan érthetetlen az a nyelvi útvesztő is, amelybe Lovicsek ebben a művében keveredett. Erőszakosan, a csak azért is ere- detieskedés hajhászásával keresi a nyelvi kifejezésmódot: mindent másképpen mondani, mindent „tősgyökeresen“ kifejezni, addig facsarni a nyelvet, amíg újabb és megintcsak újabb jóízeket nem izzad ki magából, de az olvasó közben belekábul a szavak útvesztőjébe, már-már a mondanivaló értelméig sem bír elhatolni, mert a mondatok roskadoznak a méretlenül mért népiességektől. Pista „cigarettát kínoz“ idegességében, „plafont szegei a szemével“, „a sezlon az ágyak végében guggol“, János „megszívja a szájára borított üveget“, „a vér mozgolódik“, a zsákoló „vigyorog, mint az olajos ganci“, a nyugati égbe „egy láthatatlan kéz tűzvirágokat vetél bele“, — másutt viszont odanemillő, ellaposított banalitások rikí- tanak ki a szövegből: Pista, aki „már-már döntő lépésre szánja el magát... eddig-addig üldözi ajkával az ajkát stb.“, Julis „vérbő teremtés, nem hájas, mégis majd szétfeslik rajta az az egyszál ruha, ami rajta van“, János ilyen irodalmian állapítja meg a bor minőségét: