Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - LÁTÓHATÁR - Jurij Nagibin: Az ember és az út
vei a pedálra, s nem engedte kiszabadítani a motor e pillanatban végzetes fölös energiáját ... A leány pedig aludt, behúzódva a fülke szegletébe. Teljesen rábízta magát, s inkább meghalna, mintsem megcsalja e hitében. Bicskov szeme előtt múlt évi fű barna sávja tűnt fel a fényben, ha odáig elvergődik, otf megkapaszkodhatna a kerék. Akkor még egy erős, utolsó nekilódulás kell, s a kocsi leküzdi az emelkedőt. Nyirkos tenyere csúszott a kormánykeréken, csípős verejték marta a szemét, le- csurgott pofacsontjára. A meleg cseppek végigcsordultak arcán, a sós íz égette ki- cserepesedett ajkát. Az esővízzel teli, patakként fortyogó árok két-három méterre volt, amikor Bicskov hirtelen érezte, hogy a kerekek „belekaptak“ az útba. Lábát hevesen rányomta a gázpedálra, felszabadította a lábában megdermedt egész erőt, a kocsi megrázkódott, nekilódult, a lendület szinte feldobta az emelkedő tetejére. Előtte pedig elnyúlt a kitaposott, göröngyös, csillogó tócsáktól tarkított út, amely most olyan megbízhatónak tetszett, s végig lehetett rajta tekinteni egészen a telepig. Bicskov megtörölte arcát inge aljával, lenyalta verejtéktől sós ajkát. Minden izmát, minden porcikáját kínzó, kegyetlen fájdalom hasogatta, mintha a hátán cipelte volna fel a kocsit minden terhével együtt. Utitársnőjére pillantott. Az édesen aludt, mit sem tudva az úttal vívott párbajáról. Elvégre így is van ez rendjén: ő, a férfi, őrzi az asszony nyugalmát és álmát, magára vállal minden terhet, minden nehézséget, ami az ember útján elébe állhat, neki elég erős háta van, elbír az bármilyen terhet, leküzd akármilyen meredeket, csak ő, ez a törékeny teremtés ott legyen mellette. A telep még nem aludt, sok ház és barakk ablaka világított. Égett a lámpa a bejárat felett is, odabent az üzletben is, amely előtt Bicskov megállította a gépkocsit. A leány nem ébredt fel, amikor a kocsi gyötrődve küszködött az úttal, de most a hirtelen nyugalom egyszerre kiverte szeméből az álmot. Fázósan összerázkódott, keze fejével megdörzsölte szemét, ásított és szedelődzködni kezdett. Kezébe akadt Bicskov vattakabátja, az ülésre tette. Előhalászta a szatyrait, kitette őket a fülke szélére, ügyetlenül, két kézzel kinyitotta az ajtót, s leugrott a földre. Azután leemelte a csomagjait. Bicskov az ülésen áthajolva mosolyogva figyelte kissé álmos, de határozott mozdulatait. — És most mi lesz velünk? — kérdezte várakozó gyengédséggel a hangjában. A leány valamit nyújtott neki, s Bicskov el akarta venni ezt a valamit a parányi kezecskéből, s már megérintette ujjait, amikor rádöbbent, hogy a leány pénzt akar adni neki. Mintha megégette volna magát, elrántotta a kezét, s a két összegyűrt ötrubeles leesett a sárba. — Mi ez... mit csinál? — mormogta ijedten. A leány lehajolt s felvette a pénzt. — Nincs szíve magának! — mondta mérgesen, s kutatni kezdett táskájában. — Egy tízesért Viszjolokig elvisznek! — Mit beszélsz te? — kiáltotta Bicskov bánatosan. — Kicsúfolsz engem? A leány megtalálta, amit keresett, s odanyújtotta Bicskovnak. — Tizenhárom, többet nem adok! — Várj csak... — Bicskov érezte, mint húzódik tátott szája szánalmas, merev, érthetetlen mosolyra. — Nem hallottad, mit mondok neked ? — Nincs nekem ahhoz fülem, hogy mindenkit meghalljak ... Elfogadod a pénzt, vagy nem? — Hát hogy tehetsz ilyet velem? — kiáltotta Bicskov kétségbeesetten, s tehetetlenségében elkáromkodta magát. — Csak ne nagyon káromkodj, te huligán, nem vagy az aszfalton. Mindjárt átadlak a rendőrnek! Bicskov csak nézte ennek a kicsiny, törékeny leánynak haragos, de haragjában is zárkózott, értelmes arcát, s megértette, hogy nem hibáztathat senkit, csak saját magát. Ő folyton erre a leányra gondolt, az meg ügyet sem vetett rá. Ügy tett, mintha hallgatná, hogy nyugodtan hagyja, s elvigye tovább, s miután rájött, hogy nincs mitől tartania, nyugodtan elaludt. Csörömpölve bekapcsolta a sebességet, s úgy robbant el álltóhelyéből, hogy a kerekek szétcsapta sár befröcskölte a leány ragyogó fekete csizmáit. A telep kihalt volt, ha nem számítjuk a bundában szunyókáló éjjeliőrt. Bicskov rá- ripakodott az öregre. Mi a nyavalyának sürgették a transzformátort, ha nincs, aki átvegye? Rohadt bürokraták, törődnek is azzal, hogy az ember a bőrét kockáztatja, hogy elhozza a terhet?... A meghökkent őr a telefonhoz rohant, Bicskov meg visz- szamászott a fülkébe. Egész testében reszketett. Begombolta a vattakabátot, felhúzta lábát a hasához, hogy összegyűjtse teste melegét. De semmi sem segített, a borzon