Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - LÁTÓHATÁR - Jurij Nagibin: Az ember és az út
gyedik, majd végül az ötödik sebességet. Aztán ismét visszatette tenyrét a leány térdére. Tenyere megakadt a harisnyatartó fém csatjában, majd tovább csúszott felfelé, s Bicskov megérezte tenyere alatt az eleven testet. A leány csak ült, arcát az ablak felé fordítva, mintha észre sem vette volna érintését. Bicskov könnyedén végig - húzta kezét a leány hideg, gyönge, védtelen lábán. Fájdalmas, szorongató gyengédség és sajnálat ömlött el szívén. Lassan visszahúzta a tenyerét, nagyon csendesen és nagyon óvatosan, mintha attól félt volna, hogy megsérti a leányt ezzel a mozdulattal, megremegett, amikor újra beleakadt a fémcsatba, s megkönnyebbülten sóhajtott, amikor végre ismét szabadon volt a keze. A kormánykerékre tette tenyerét, de rögtön visszavette. Szinte könnyű hűvös rétegben rakódott rá a tiltott érintés, s belőle áramként áradt szét Bicskov egész lényén a szégyen, a sajnálat, a bűnbánat és valami érthetetlen, megmagyarázhatatlan öröm érzése. — Ne félj... nyögte rekedten. — Nem vagyok én olyan ... Nem tudta, mihez hasonlítsa magát, s nem fejezte be a mondatot. A leány merőn nézte a deres, átláthatatlan üveget maga előtt, elbiggyesztette húsos ajkát, s szaporán pislogott fényes, tüskés pilláival. — Igazán, én nem vagyok olyan — ismételte meg Bicskov. — Az élet meghurcolt engem, az emberek bántottak ... A leány hallgatott. — No hát, meg tud érteni engem? — kérdezte Bicskov szomorúan, s belenézett a leány szemébe. — Ostobaságból tettem, sértettségből!... — Én magát nem sértettem meg semmivel — szólalt meg végre a leány. — De hát nem is magára mondtam! — S Alekszej hevesen, zavarosan mesélni kezdett, amiről nem beszélt még soha senkinek, sem józanon, sem részegen: szerelméről s a hűtlenségről, a fájdalomról, amely összetörte lelkét. A leány nem szakította félbe egyetlen szóval sem, de ajka ugyanúgy előrebigy- gyedt, arca zárkózott volt. Nem bocsátotta meg Alekszejnek a tolakodást, s Bicskov, aki megértette, milyen csúnyán, milyen gyalázatosan megbántotta, csak azt kívánta, hogy a leány engedje végigmondani a mondókáját. Akkor majd meglátja, hogy nem elveszett . ember ő, van még benne lélek, s megbocsát neki. Másfél éve tekergek a nagyvilágban, s csak nem találom a helyemet... Mar undorodom magamtól... Pedig szeretem az otthont, a családot, a gyerekeket... Ha egyszer megszeretek valakit, mindent odaadok, hogy jó sora legyen mellettem ... Ahogy beszélt, minden szó után erősebben érezte, mint lesz ez a hallgatag, szerény, tiszta nő, megcsalt szívének első bizalmasa, mind nélkülözhetetlenebbé, mind közelibbé a számára. S a fukar „aha“, amivel a leány hábe-hóba jelezte, hogy figyel rá, melegséggel öntötte el szívét. Már nem zavarta, hogy a leány hasonlít Toszjára, ellenkezőleg, mintha az a régi Toszja új alakot öltött volna, összeolvadna ezzel a leánnyal, s feloldódna benne. Bicskov homályosan megsejtette útitársnője csendes, szerényen zárkózott arca mögött a józan, szilárd életrevalóságot, amire ő is vágyott mostani undok ide-oda hányódása helyett, s folytatta: — Nem hajszolom a pénzt, mégis több mint másfél ezret keresek havonta. Pedig ahogy én élek, a felét sem tudom elkölteni. Anyámnak minden hónapban küldök ezer rubelt. Szegénykémnek nem sok öröme van ebben a pénzben, egyre csak sírdogál felette. Nem kell nekem semmi tőled, írja, van nekem házam, gazdaságom, magam is dolgozom meg a leányom is velem van. Anyámnak minden vágya az, hogy otthonom legyen, s ő unokákat ringathasson. Megmondom őszintén, nem félek én semmilyen munkától, csak legyen kiért dolgoznom ... Bicskov félénk pillantást vetett útitársnőjére. A leány most is egyenesen, mozdulatlanul, mereven ült, de látni lehetett, hogy valami felengedett benne, arca megnyugodott, ajka sem biggyedt már előre, simán és lágyan rózsállott a két sötét gödröcske között. Bicskov megörült a felébredt bizalomnak, s halkan folytatta: — Bárkinél érdeklődhet felőlem, mondhatnak sok mindent, hogy verekedős vagyok, meg mit tudom én, de hogy naplopó volnék, vagy a munkában nem állnám meg ■ a helyem — olyat nem hall senkitől. Pedig úgy gondolom, ha az ember nem utálta meg a munkát, még nem késő a helyes útra téríteni. Mi a véleménye erről ? — kérdezte reménykedve. A leány nem felelt. Bicskov várt, s óvatosan reásandított. A leány félig kinyitott.