Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - DISPUTA - Balogh Edgár: Előtérben a publicisztika

Balogh Edgár Előtérben a publicisztika

Soha nem volt fontosabb a publicisztika kérdése az irodalomban, mint ma. Az irodalomtól általában megkívánjuk, hogy valószerű, időszerű és pártos legyen, a közírás pedig (ahogy leghelyesebben a publicisztikát nevezzük) már természeténél fogva sem lehet más, mint aktuális, reális és politikailag állásfoglaló, hiszen mindenkori közvetlen reagálás a közügyekre. Sok félreértést okoz azonban a publicisztika fogalmának tisztázatlansága.

Mi is a publicisztika? Semmi esetre sem irodalmi műfaj, amilyennek például azok képzelik, akik a színes, ötletes és rövid írásokat, karcolatokat, hangulatfestő hírfejeket és keretbe emelt glosszákat nevezik egyszerűen publicisztikának. A közírás mindezeket a formai megoldásokat is igénybe veheti, de megnyilat- kozhatik egészen más hangszereléssel és alakzatokban is. Meghatározását csakis és kizárólag tartalmi mondanivalója adhatja meg, s e szerint a publicisztika szigorúan közügyi irodalom. Nem műfaja, hanem válfaja az irodalomnak. A szépirodalom tükrözésekbe, képvilágba, művészi síkba helyezi át az írói mondanivalót, a közügyi irodalom pedig az elvontságokon innen marad, közvetlenül válaszol a társadalom ezer és egy dolgára és kérdésére. Éppen úgy, mint a szépirodalomnak, a publicisztikának is sokféle műfaji megnyilatkozása lehet (publicisztikai versekről is volt már szó), legyen természetesen színes és ötletes is, de ha a szín és ötlet nem a helyi vagy országos politikai kérdések megoldására szolgál, akkor nem beszélhetünk publicisztikai alkotásról.

Talán jobban megérti a publicisztika lényegét az, aki történeti kialakulásában fogja fel ezt az irodalmi válfajt. A publicisztika tulajdonképpen ott kezdődik, amikor a szenátusban szónokló Cicero beszédeit lejegyzik és sokszorosítják. Egyáltalában: a szónoklat és a publicisztika ősi idők óta együtt fejlődik. A diéták, majd parlamentek és népgyűlések közügyi szónokai abban a pillanatban közírók, amint beszédeik akusztikáját a sajtó optikai élménnyé alakítja át, s a széles nyilvánosság elé viszik. Napjaink publicisztikai remeke egy-egy, az egész világot felfigyeltető Hruscsov-beszéd. A jó publicisztikai íráson mindig is átcseng a szerző ama szándéka, hogy a betűk közvetítésével szemtől-szembe álljon a közönséggel, s a sajtót fórumnak, parlamentnek, népgyűlésnek fogja fel. Kossuth szónoklatainak súlyát és fenségét vezércikkeinek — az első magyar vezércikkeknek — szinte élőén hangzatos közírásába vitte át. A közírás fejlődése természetesen szorosan kapcsolódik a sajtótörténethez. A közügy kérdései a napilapokban és folyóiratokban kerülnek a tömegek elé, itt bontakozik ki a különféle álláspontokat képviselő publicisták eszmei csatája.

Meg kell azonban vonnunk a határvonalat publicisztika és zsurnalizmus között is. Az újságírás lényege a hírközlés, az események ismertetése, a közíró azonban a híranyagból a problémákat ragadja ki és igyekszik megoldani. Persze már maga az is problematikus közügy, hogy a közíró kit, milyen társadalmi erőt és felfogást képvisel? Mindaz az osztályelemzés, melyet a szépirodalom értékelésénél alkalmazunk, még fokozottabb mértékben áll a publicisztikára, hiszen a közügyi irodalomban éppen a politikai állásfoglalás élesedik ki. Haladó publicisztikáról akkor és ott beszélünk, ahol a közíró szubjektív logikája a legközelebb áll a dolgok törvényszerű fejlődését jelentő objektív logikához. Nyilvánvaló, hogy a publicisztika gazdag történetéből mi ma azt vesszük haladó hagyományul, ami a maga korában a legjobban segítette elő a közügyeknek a tényleges társadalmi szükségletét — az emberiség fejlődése — szerint való feldisputa