Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

persze nem úgy kell érteni, mintha Olasz- és Németország nincstelenekből álló nemzet lett volna, proletárok sorközössége, akiket kielégíteni. akiknek sorsát tömegjólétté változtatni lenne a főcél. Itt, e vásári formulázásban a proletár-jelző az imperializmusból datálódik. A német és olasz imperializmus proletárnak, szegénynek, megrövidítettnek, becsapottnak tudta magát a szerencsésebb rablóimperializmusok társaságában, és a fasiszták épp ezért „proletárnak“, kisemmizettnek szuggerálták önmagukat nemzetük és a világ felé. A nagy imperialista osztozkodásról lekésettek, lemara- dottságukat most egy hirteleni tigrisugrással, de korszerű szociális demagógiával egyszerre akarták a maguk javára korrigálni. Ez az önmaga rabló-igényét „proletár nemzet“-nek álcázó zsaroló militarizmus az internacionalizmus egyenjogú tagja akart lenni, és az egyenjogúságon túl — első és egyetlen!

Hitlerben nemcsak Kruppék és Huggenber- gerék fogtak törököt, de a nyugati imperializmus is. Hruscsov mondotta 1959. március 27-én Lipcsében: „Amikor az imperialisták kirobbantották a második világháborút, azt hitték, hogy ily módon ügyeiket majd a Szovjetunió rovására rendezhetik. De Hitler az események folyamán a saját egyéni korrekcióját alkalmazta: az első csapások nem Kelet ellen irányultak, de Nyugat ellen.“

Amikor Bonn megtagadja Hitlert, akkor ezt a kapitalista Nyugat felé kompromittáló ple- bejusi „népi imperializmust“ kell elsősorban tehertételként eldobnia. Ma már ott tartanak, hogy mindent, ami „népi“, mégha az a megtévesztő náci demagógia formájában is jelentkezik, el kell vetni, mert a „népi“ ma egykönnyen vállhat a „szocializmus“, a „kommunizmus“ szinonimájává. A német neofasiz- mus viszont ilyet nem ismer és nem tűrhet. A „népi imperializmus“ és a „proletár nemzet“ jóljött apropók, hogy még a fasizmuson belül is a proletariátusra kenhessenek minden rosz- szat, hogy ezzel és így a burzsoáziát tisztára mossák, „nácitlaníthassák“.

Két legyet egy csapásra! A Hitler által tömegfogó taktikából lanszirozott „népi imperializmus“ így válik kéz alatt, a Hitlert kreáló és kijátszó burzsoázia felmentvényévé. És ha a Ritterek, a porosz-német militarizmus felmentvényeként, mindent a francia forradalom, a jakobinizmus^. nyakába varrtak, úgy most ugyanazok és ugyanegy céllal az egész hitle- rizmust a proletariátus számlájára írják. Annak a proletariátusnak, mely az 1932-es elnök- választáskor a kommunista párt jelszavával világosan és határozottan különítette el magát a német militarizmustól, a fasiszta imperializmustól, a — háborútól: „Aki Hinden- burgot választja, Hitlert választja. Aki Hitlert választja, a háborút választja.“ Jelszó soha pregnánsabban és világosabban nem fedte fel a veszélyt, figyelmeztetés és tanács sohse igazolódott jobban, mint itt és most; és ez a jelszó ma vádló dokumentumként avatja semmivé a szerecsenmosdatást, mely a fasizmust a proletariátussal egyenlíti, hogy így a bűnbak a proletariátuson keresztül a szocializmus és végeredményében a kommunizmus és a Szovjetunió lehessen.

A Hitler elleni világ-ellenszenvet antiszocia- lizmussá akkumulálni, az antifasizmust az antiszocializmus javára megnyergelni: ez a bonni recept nyitja, szemhunyorító ravaszsága és gazsága! Minden baj oka a nép, a „népi imperializmus“! Ritter a nagy igyekezetben nem elégszik meg 1939—45 ilyeténvaló rehabilitálásával, de visszanyúl egészen 1914— 18-ig, hogy itt nem kevesebbet bizonyítson be, mint a vilmosi és ludendorffi imperializmus ártatlanságát. A hajtóerő és így a bűnös eró szerint maga a német nép volt, mely duzzadó erejével a hadvezetőséget új és új bevetésre, erőbedobásra kényszerítette.“ A Ritterek a nagy szerecsenmosdatásban megfeledkeznek az ugyancsak általuk kolportált „Dolch- stoss“-legendáról, tehát arról a vádról, miszerint a katonailag „legyőzhetetlen“ német frontot a hátulról jött öngyilkos tőrdöfés — tehát egy katonai tényezővel ellentétes erő — bomlasztotta fel, és hogy e tőrdöfés aktora a proletariátus volt: az éhező, sínylődő nép, a kifacsart citrom elég-volt-kiáltása és lázadása! Mikor hazudnak? A felelet egyszerű: mindkét esetben. A német imperializmus nem ismerhet be vereséget, ezt mindkét esetben cinikusan hazudva, a népre, a proletariátusra

— az áldozatra — hárítja.

Ahol a nép a bűnös, ahol a proletariátus a bűnbak, őtt a burzsoá imperializmus felmentést kap és így jogcímet a korrekcióra és igazolást, alkalmat a folytatásra: új háborúra. A „Nacionalista Diákok Szövetségének“ manifesztá- ciója — rezoluciójában — a politika új irányvonalát ennek megfelelően a következőképp határozta meg: „A -politika ma a nép nélkül játszódik le“. A nép viszonylatban eszköz csupán: ugrasztott, uszított, megtévesztett tömeg: imperializmus örök ágyútölteléke, marha* vagon-rakomány! A szerecsenmosdatók nagy igyekezetükben annyira elfordulnak a néptől, hogy csak az arisztokráciánál állnak meg, és ezt a feudális réteget igenelve, szuggerálják

— megmentőként.

E törekvés legfőbb szószólója már a többször idézett Barnick, aki „Német tromfok“ című művében főérvként játssza ki az arisztokratákat és általában a nemesi osztályt: „Az a régi nézet, mely bizonyos osztályokat és rendeket és mindenekelőtt a földbirtokos nemességet valami különös becsület és tisztelet részesévé és hordozójává avatta, nem is volt olyan fonák nézet. Akinek nincs szüksége arra, hogy pénz és szociális tekintély után törje magát, az a közösségnek, ha szolgálatában áll, igyekezete tisztaságáért, melytől minden függ, természetes garanciát tud kínálni. Aki ellenben szociálisan a mélyből, a semmiből jön, akinek nincs régi nemesi családneve, nincs örökölt jólétbiztosítéka, vagyona, és így semmiféle jövő-