Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

séget. Kelet vagy Nyugat: egy kutya, mert mindkettő a német háborúk változatlan objektuma. Hindenburg öt évvel az első világháború után mondotta: „Meg fogjuk magunkat bosz- szulni, mégha ehhez száz évre is van szükségünk, mert a történelem megismétlődik, és amit az életben a legjobban kívánunk, az nem más, mint újra fegyvert fogni Franciaország ellen." A német militarizmus örökké kéznél levő „ősellensége“ Franciaországnak. A német fölény-tudat az 1914—18-as hősi ellenállás és a második világháború resistance-ja ellenére, Franciaországban csak céljainak jóljött dekadens hanyatlási objektumot lát, és ezt így is szugerálja önmagának és a világnak: Hitler Mein Kampf-ja mindennél beszédesebb dokumentum. A bécsi egyetemi tanár Othmar Spann, a második világháború előtt ugyancsak Németországnak utalta ki — Franciaország tudatos kikapcsolásával — Európa „rend“-szerepét, Európa hegemóniáját: „mert Franciaország, jövőjét tekintve, végeredményéber csak második Spanyolországgá válhat“.

A ritteri apologetika a német militarizmus nélkülözhetetlenségét és e nélkülözhetetlenségből eredő primátusát sugallja a Nyugat felé. Ritter egy helyen ezt a kifejezést használja: „ausserdeutsches Európa“: németen kívüli Európa, és ezzel szinte a Seebohmok szájába rágja az Európa-okkupáló impertinenciát: „Nem Németországot kell beolvasztani Európába, hanem Európát — Németországba". A Ritterek és Seebohmok között nincs lényeges különbség: mindkettő a német imperializmusnak biztosít helyet a nap alatt. Megosztott szerepet játszanak egy cél érdekében. Az egyik teli szájjal követel, a másik nyugtat, de küldetésük, céljuk közös: a német militarizmust kell hol szalonképessé, koalícióképessé, hol mumussá, fenegyerekké sugallni. A német imperializmus rehabilitációjáról és akciószabadságáról van itt szó, amikor is a nyugati imperializmussal való egy szintre hozás, a közeledés és közelítés végeredményében a német imperializmussal való egy szintre hozás, a közeledés és közelítés végeredményében a német imperializmus felerősítését, potenciájának megfelelő elsőbbségét szolgálja.

A háború-realizálás legaktívabb, legbrutáli- sabb tényezője — két világháború bizonyítja

— a német militarizmus. A német bellicizmus fasizmussá virult szerepe a második világháború által és az ezt követő „békében“ világgá fertőződött. Zavartalanul és csábítón. A nürnbergi perben az angol Taylor ezredes vádbeszéde félreérthetetlenül világította meg az ebből adódó veszély-tényt: „A militarizmus Németországban sokkal erősebben és makacsabbul burjánzott, mint másutt; azonban ez olyan növény, amely nem ismer nemzeti határokat, amely mindenütt virágzik... A német militaristák mindenkivel és minden párttal szövetkezni fognak, amely megígéri nekik a német fegyveres hatalom újraélesztését. Gondosan és hidegen fognak kalkulálni, hogy céljukat — a

német hatalmat és a német terror hőfokát

— újra elérjék.“

Taylor ezredes jó prófétának bizonyult: telibe talált! Pontosabban nem lehet meghatározni a német imperializmus mai helyét, célját és

— módszerét. A Ritterek pardont és gráciát követelve közelednek és közelítenek, de minden ilyen közeledés és parolázás, az egyenlítés, a cimborálás, a fertőzés veszélyét hordozza és fokozza. A „Washington Post“ (idézve: Népszabadság 1960. márc. 2.) e kényes felemás szituációt elemezve, csak dadogva tud mindkét oldal felé nyugtatni: „A nyugatnémeteknek, ha a jelenlegi sok bírálat elkedvetlenítené őket, meg kell érteniük, hogy néhány szövetségesünket még mindig zavarják a múlt emlékei. Nekünk viszont bíznunk kell a mai Nyugat- Németországban — mert szövetségesünk — szövetséget pedig nem lehet bizalmatlanságra építeni.“

Jaj a győzteseknek! A Nyugat oda süllyedt, hogy nem lehet el többé az antitézis — a mindenki által világveszélynek deklarált német imperializmus — nélkül. A közeledés és közelítés eredménye: a nyugati imperializmus fok- ról-fokra kénytelen a német szuggeszciónak

— a hipnózisnak — engedni és engedelmeskedni. Norstad tábornok, NATO-főparancsnok 1958. február 25-én így nyilatkozott a nyu- gat-német televíziónak: „Mint európai fő- parancsnok bizonyos fokig német módra kell gondolkodnom, abból a reális tényből kell kiindulnom, hogy a Német Szövetségi Köztársaság haderői messzemenően hozzájárultak, illetve hozzá fognak járulni a katonai védelemhez. Teljes képtelenség, hogy ezek a haderők másodrangú szerepre legyenek kárhoztatva; elvégre a német nép nem tűrheti, hogy katonáit réges-rég elavult fegyverekkel szereljék fel." Es ist erreicht! A német imperializmus Európa- igényének, Német-Európának — a tegnapi nyugati győztesek jóvoltából — Nyugaton többé semmiféle államhatalom nem áll az útjában. A Nyugat, és itt elsősorban Amerika bűne, kétségtelen és cáfolhatatlan. Thomas Mann 1950-es aggodalma és ítélete mára félelmetes bizonyossággá nőtt: „A nacionalizmus, a neofasizmus és az antiszemitizmus erői sohasem nyerhették volna vissza Nyugat-Né- metországban korábbi befolyásukat, ha az USA nem mutatta volna ki kézzelfoghatóan készségét, hogy a német nép reakciós erőit és a volt nácikat „Kelet elleni szövetségeseinek“ tekinti... Az egész világnak minden alapja és oka megvan rá, hogy erre a fejlődésre újfenti' félelemmel tekintsen."

A Ritterek ezt a jogos félelmet megnyer- gelve igyekeznek — szigetelni és bizalmatlanságot eloszlatni. És a Nyugat kénytelen ehhez a szemfényvesztő szerecsenmosdatáshoz jó képet vágni, mert csak így szabadulhat meg lelkiismeret-szorongásaitól. Szövetségessé kénytelen fogadni és avatni azt a baljóslatú erőt, melyről tudva tudja, hogy csak világkatasztrófát valósíthat.