Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
képes, az megtagadta hazáját és hazaáruló lett, és emcsak a törvény betűi szerint.“ — Werner Berthold e minősíthetetlen beállításra reagálva, helyesen jegyzi meg: „Ezeket a mondatokat mintha csak egy fasiszta vérbíróság ítélet-indoklásából írták volna ki.“ Az 1944-es júliusi Hitler-ellenes összeesküvés főalakját Ritter nem a merénylő Stauffenberg 'ezredesben látja, mert ez a kommunista párt felé is keresett összeköttetést, de Goerdeler-ben, aki az összeesküvés sikertelensége után kivégzése előtt is hitet tudott tenni Hitler mellett. Nem véletlen, hogy a német értelmiség legszörnyűbb kapitulációs dokumentumát egy halálraítélt Hitler-ellenes összeesküvő szájából halljuk: „Ha hazánkat mindenek felett szeretjük, akkor július húszadikát istenítéletként kell tisztelnünk. A Führer megmenekült a biztos haláltól. Isten nem akarta, hogy Németország sorsát egy véres merénylet döntse el; Isten ezzel újra a Führer kezébe helyezte Németország sorsát. Ezek után minden, az összeesküvésben résztvett német legszentebb kötelessége: iíjra a Führer mögé sorakozni.“ így, és csak így igaz Ritter védekező kijelentése, hogy Hitlert senki és semmi sem akadályozhatta meg véres munkájában: a német mizéria mélyfokán a Hitler-tagadás, a Hitler-igenlés patológiájába fullad, felijesztő eltévelyedésssé, továbbfertőző világkórrá. Hitler nem ismert, nem ismerhetett akadályokat, ha az útleveleket, a felelősség menleveleit a Goerdelerek és a Ritterek szállították. Ritter még 1944-ben is a Kadavergehorsam, a hullaengedelmesség álláspontját hirdette, és kárörvendő leckéztetéssel mutatott Francia- országra, mely Vichy járszalagján, csak nem akart Hitler uszályába sodródni: „Mi németek, kemény tapasztalatok után már régen tudjuk azt, amit nyugati szomszédaink még csak most tanulnak meg: hogy egy népnek, mely nagy történeti szerepet akar játszani, mindenekelőtt egyre van szüksége: keményen dolgozni, magát naggyá koplalni és engedelmeskedni“. — Ez a hullaengedelmességig fokozható sugallat mindenben megegyezik a Göring-féle „ágyút vaj helyett“ követelménnyel, és Ritter nem is rejti véka alá abbeli véleményét, hogy az állam nem jóléti intézmény, de a külpolitika eszköze. Ez az állam mint külpolitikai komplexum így csak egyet jelenthet: háborút! Ritter, háborús igenléséből kifolyólag, az egész hitleri gyilkosrabló merénylet folyamán csak „a vak engedelmesség“ erényét hirdethette és szorgalmazhatta! A Hitlerek, a Ritterek ebben a viszonylatban egyetlen ellenséget ismernek, tegnap és ma egyformán: a békét! Ritter 1937-ben nem Hitler, de Erasmus „az első modern pacifista“ ellen száll hadba: „Erasmus az ágostoni pax coelestis-t nax terrena-ra akarta változtatni... Erasmusnak nem volt semmi érzéke az állam kényszerhatalmának elkerülhetetlen keménysége iránt... nem értette meg, hogy minden élő és élet csak harcban és harc által fejlődik. nem értette meg azt a nagy boldogságot, melyet hatalom, győzelem és dicsőség az erősnek ajándékoznak... Természetes, hogy napjaink németje a német dicsőség heroldjaihoz vonzódik, hogy az erasmusi út itt idegenként, sőt elvetendőként hat.“ Az itt és így dokumentált Ritter-magatartásból mindenre futja, csak nem Hitler-ellenességre. A Ritteŕ-féle történelemszemlélet mint tudatos Hitler-igenlés lelepleződik. De ma Ritterünket ez nem zavarja, és mert a pillanatnyi helyzet a Nyugathoz való közeledést és közelítést parancsolja, Ritter a tehertétel-Hitlert ballasztként nemcsak kidobja és megtagadja, de — kiváltó bűnként — egyenesen a Nyugat nyakába varrja! A legjobb védekezés a támadás. Ritter e taktikát alkalmazva, a porosz-német militariz- must, genezisét és ennek minden következményét egyszerűen nyugati fertőzéssé hamisítja. Az ártatlan németeknek nincs ehhez semmi közük! Mindennek oka: a francia forradalom, a jakobinizmus, „mely véget vetett Németországban egy valóságos idilli állapotnak“. Ezt az idillt „patriarchális országatyák“ biztosították, a fejedelmek, akik „reformigyekezetükben gyermekeik, alattvalóik érdekében szinte versenyeztek egymással“. Minden iskolásgyerek tudja, hogy a német 18. század a fejedelmi zsarnokság kora volt: embervadászat, katonafogdosás szabadsága, amikor a német katonákat, mint a néger rabszolgákat adták el messzi földrészekre. A fejedelmi jóakaratból börtönben sínylődő Schubart és e jóakarat elől megszökő Schiller egész költészete egy jelszót éltetett: „In tyrannos!“ Brandenburg gárdistái az országatya jóvoltából folytonos háborúkban őrlődtek. „Ti kutyák, örökké akartok élni?“ — köpte feléjük a köszönetét Nagy Frigyes! És akkor jön Ritter és vádol: „Annak a ténynek, hogy Európában és Németországban újfajta militarizmus támadt fel, egyesegyedül és kizárólagosan a nagy francia forradalom az oka“. — A porosz-német militarizmus apolo- getikája a tolvaj tolvajt kiált szemfényvesztése. A Nyugatot kell felelőssé tenni, a Nyugatot kell bevonni a „bűnösség“ kérdésében, a Nyugatot kell cinkossá mesterkedni, hogy a szere- csenmosdatás mindenképpen a német imperializmus felmentését szolgálja. Ritter ma Bonn vezető történelemtudósa, és ez a méltatlan Meinecke-utód egy kis történelemhamisításért minden skrupulus nélkül sétál át a szomszédba — és elfelejti, hogy mit írt például 1936-ban. A párizsi „Das Neue Tagebuch“ című emigrá- ciós hetilapot lapozgatva, bukkantam a következő idézet-adalékra, melyet Ritter a német hadügyminisztérium folyóiratában a „Militär- wissenschaftliche Rundschau“-ban közölt a Nagy Frigyes-évforduló alkalmából: „A kortársaknak úgy tűnt, mintha az egész porosz állam csak azért lenne, hogy uralkodóinak lehetővé tegye a háborúskodást... A háborús célnak lett minden feláldozva... A katonazubbonyba préselt alattvalók emberi méltósága is... És kétséget kizáróan éppen az volt az
