Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
zseniális vezérférfiba helyezi, „aki az őrá kegyelméből születve, a német lényeg határait egyetlen lökéssel, gesztussal életté tágítja, hogy így a brutális hatalmi akarat birtokában a világ nyers ellenállását legyőzze“. — Amikor aztán eljött ez a pontosan bekonferált „Führer“, a Ritterek tudós „Heil“-ja együtt rikoltozott a tömeg hisztériájával, hogy később most ugyané cél érdekében — papíron és pillanatra — megtagadják. Ritter szerecsenmosdatásának kiindulópontja (Európa und die deutsche Fraae, München, 1948, 193) így hangzik: „Elfogadhatjuk-e azt az állítást, mely Hitlerben a porosz-német államgondolat fejlődésének következetes végproduktumát látja, és hogy igaz-e, miszerint ez az itt manifesztált brutális támadó és hódító szellem mindiq is jellemzője volt a porosz-német történelemnek? Már ebből a kérdésfelvetésből is nyilvánvaló, hogy Ritter egész törekvése vissza- és előrefutón a német imperializmus apologetikáját, a militarizmus po- rosz-német szimbiózisának védelmét, fenntartását, továbbvitelét és folyamatosságát szolgálja. A német militarizmus bűnei már az első világháborúban is nyilvánvalóak voltak, a második világháború a bűnösség kérdését aztán cáfolhatatlanná fokozta. A két cáfolhatatlanság között, igazát alá- húzón, ott az igazságot félő náci-hazugság gyilkos tilalma: „Aki nyilvánosan, szóban, írásban, nyomtatásban, kép vagy más formában Németországot avatja a világháború egyetlen közös bűnösévé, az népárulás miatt halállal bűnhődik“ (a nemzetiszocialisták parlamenti frakciójának törvényjavaslata 1930. március 12-én). A német imperializmus most a harmadik menet előtt áll, és a menetet a Nyugat tőkés imperializmusával való szövetségben kénytelen realizálni. De a Nyugat Hitlert nem tudja elfelejteni, a kompromittáló nevet tehát meg kell tagadni és — bűnbakká avatni. Ritter — post bellum — az ártatlanul csodálkozót adja: „Az értelemellenesség legmagasabb foka, hogy egyetlen egy ember Európát ilyen rettenetes barbárságba taszíthatta, hogy akaratát rákényszerithette az egész világra, és hogy ebben senki sem akadályozta meg.“ Ahány mondat, annyi valótlanság! Hitler az értelem elleni lázadás legbrutálisabb fokát azért érhette el, mert lázadását, barbarizmusát, terrorját és háborúját a német értelmiség legnagyobb részének igenlő tapsa kísérte és hitelesítette. És ez az igenlő taps nem jött váratlanul: A német értelmiség 1914-es csődjét kellett hogy kövesse az írástudók árulásának legmagasabb foka: az 1933-as ujjongó Heil, mert e folyamatot kiváltó ok a német imperializmus változatlanságából, a militarizmus- éltetés permanenciájából adódott. Amikor Babits Mihály, az 1914-ben elesett német filozófust — Emil Lask-ot — siratta, versé e szavakkal kezdődött: „Ész! mikor esztelen csatákban teuton örvény elragadt“... A teuton örvény realitását német imperializmusnak hívják: észbontó német valóságnak, észrontó világveszedelemnek. Itt ellenállni, itt helytállni: első számú értelmi kötelesség. A szellem erkölcse az embertelenség maximumával szemben nem kapitulálhat! És a német értelmiség boldogan kapitulált, igeneit, helyeselt és önfeledten uszított. „Németország elitje a legveszedelmesebb despotizmus igáját nyögi“, riadozott 1914-ben Romain Rolland. De amikor kisült, hogy szívesen és szívből nyögi, Romain Rolland már csak rezignáltan legyintett: „Farizeusfajta vagytok! Nincs rémesebb, mint a ti szellemi militarizálódástok légköre. Ha Európát egyszer a ti szellemetek uralja, akkor örökre el kellene hagynom e földrészt.“ És eljött 1933, eljött 1938 és 1939, és eljött 1941, és Európát a német militarizmus pestises légköre fojtogatta, és akik újfent tapsoltak, újra csak a szellem erkölcsi elkötelezettségét megtagadó német intellektuellek voltak. A német szellem háborús szégyenfejézete ismétlődött itt hatványozottan: Hans Johst-tól Gottfried Bennig, Bindigg-től Heideggerig az eksztázistól a beteg morbid felgyógyulásiq, a szolqakészségtől az uralmi őrületig, a hatalmi szadizmustól a katasztrófa-exhibicionizmusig, az ökölpátosztól a nihilizmusig, a professzorszerinti izmustól a véres toliig minden és mindenki Hitlert és háborúját igenelte. Ritter is. A német értelmiség zöme újra csődöt mondott. Nem vétózott, nem állt ellen, de helyeselt, igazolt és hurrázott. Amikor aztán eljött a macskajaj ideje, akkor e szellem- és nemzetárulók úgy segítettek magukon, hogy szellemerkölcsi gyávaságukat általánosították és önmaguk gyalázatát kivédhetetlenné, elkerülhetetlenné hazudták: Hitlert senki és semmi sem akadályozhatta meg! Hogy antifasizmus is volt: totális perzekúció dacára ellenállás bent és emigráció kint, hogy az elfogott ellenállók mint őszi legyek hulltak a koncentrációs táborok poklában, hogy a legjobbak bakó- bitó- és gáztizedelten kerültek ki, hogy írók sorsa száműzetés, proskribció, börtön és halál volt, ezen a Ritterek magától értetődően átsiklanak, vagy felháborodnak. Nekik az ellenállás, a náci-ellenesség, a Hitler-tagadás jelentette az erkölcstelenséget, a „német- ellenességet“, a — hazaárulást! Ritter az egyik legfontosabb értelmiségi ellenálló-csoporttal szemben — melynek vezetői a mártírhalált halt Harno Schulzen-Boysen repülő főhadnagy, Dr. Arvid Harnack és az író Adam Kuchoff voltak — még 1945 után is csak a teljes elvetés és megvetés hangját tudja megütni: „Ez a csoport az ellenséges külfölddel állt összeköttetésben. Nemcsak német katonákat bátorított átszökésre és megadásra, de fontos katonai titkokat is árult el az ellenségnek. Aki mint német, népe élet-halál küzdelmében ilyenre
