Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Dávid Teréz: Inge

kétlakisággal bármikor félbe tudta szakítani a kislány becézgetését annyi időre, amíg valamelyik kiszemelt áldozatát agyonüti. A lábainál hörgő, végső tusájában fetrengő szerencsétlen mellett a legnagyobb nyugalommal kenegette tovább napolajjal védence parányi hátát.

Moll úr pedig éppen azokban a? időkben kedvezett az Oswiecim faluba telepített német polgároknak azzal az engedéllyel, hogy vasár- és ünnepnapokon díszbe öltöztetett gyermekeikkel a gázkamrák kerek üvegablakain át megbámulhassák a halálraítéltek végső kínjait. Tömegesen tódult oda a nép, mint valami arénába. Csemetéiket kézenfogva vagy gyerekkocsiban maguk előtt tolva, vállukra emelve tették lehetővé, hogy orrocskáikat a gázkamrák üvegablakához nyomogatva bámulhassák a modern idők legnagyobb cirkuszi mutatványát ...

Ilyen mentorok mellett nincs tehát abban semmi rendkívüli, hogy Inge mégsem érte meg a háború végét. A „kedves doktorbácsi“ egyszer szilaj kedvében addig forgatta lábainál fogva a kislányt, amíg megelégelve a játékot, Inge fejét teljes lendülettel a barakképület falához csapta. Parányi agyveleje vékony, véres csíkokban folydogált a lába elé. Azon a napon a rettenetes Ilze Koch kétszer arcul csapta Moll obersturmbandführer urat.

Ezek után csekély jelentőséggel bír, hogy a halkszavú dán asszony még azon a napon önként jelentkezett a gázba.

Inge... Szinte már nem is emlék számomra, hanem szimbólum. Kiemelkedik a kirakatokba tett babakocsik öbléből, felém nevet egy-egy tápszerreklám címkéjéről, és állandóan keresem Moll urat, Ilze Kochot, nem bújtak-e meg valamelyik tisztes polgár ábrázata mögöt..

Nem! Boldog és tiszta papák, mamák lepik el az üzleteket ilyenkor, akik csak gyermekeikre gondolnak, és a légynek sem tudnának véteni.

így azután lassanként lefoszlik rólam a dán kislány emléke, mert a kirakatok üvegeit nebulók maszatolják. Odanyomják orrocskáikat az átlátszó kirakatüveghez, mint azok ott, akik a drótsövényen kívül laktak Oswiecim nevezetű falucskában. Reájuk évekig nem gondoltam, csak Ingét gyászoltam, a millió és millió Ingét, akiket falhoz csapott a fasizmus, mielőtt eszmélni tudtak volna. Holott Inge csak azért maradt gyermek örökké, mert meghalt. De időközben felnőttek azok, akiket szüleik vasárnaponként vergődő szerencsétlenek haláltusájával szórakoztattak, és sejtelmem sincs arról, hogy mivel kívánják mulattatni majd leendő gyermekeiket. Túlzottnak tetsző aggodalmam fellegét nem oszlatja el az a tény sem, hogy az emberiségnek csupán elenyésző hányada kukucskált gyermekkorában a gázkamra rémségeibe. Mert a lényeg, a szellem a fertőztető, amelyik megengedte, elfogadhatóvá tette a véres „komédiát“. Nem hallottam soha olyasmiről, hogy valamelyik kisded összeesett volna az oswiecimi színjáték előtt. De ha megtörténhetett, vajon nem közösítette ki a társadalom, amelyben élt, mint ahogy életre nem való csecsemőiket mélységbe taszították a spártaiak a Tajgetoszról?

Már sokszor megfogadtam, hogy szomorú dolgokról többé nem beszélek. Inkább magam is felejteni próbálok és megbocsátani, amit lehet. Amit nem lehet, az ellen harcolni, küzdeni kell... De ilyenkor, december táján, amikor világszerte formát keres a szeretet... ilyenkor évek óta iszonyú hiányérzetem támad. Tizenhét éve kérem ilyenkor számon millió Inge örömét, és csak borzalommal tudok arra gondolni, hogy volt idő, amikor villanyárammal választották el egymástól a gyerekhadat, és comédie del art-ként szolgált nekik kicsiny társaik haláltusája.

Nem, ezek elől a gondolatok elől, nincsen menekvés. Elémbe tolakodnak a képeslapok gyermekrovatából, körülöttem keringenek a napos játékterek zsivajában ... kiemelkednek a karácsonyi kirakatok ajándéktárgyai közül, és én nem tudom kivel közöljem őket, kinek mondjam el... kit intsek, óvjak ... Ne higy- jetek nekik! Ne engedjétek közelükbe a kisdedeket...!