Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Szóke József: Magunkra maradtunk
magunkra maradtunk Emlékezetem óta itt élünk, hárman egy szoba-konyhában. Apám, aki elsőként távozott közülünk, tanító volt ebben a sárga agyagdombok közé süllyedt faluban. Föntről a haragoszöld otelló bokrai közül, köröskörül szótlan pásztorok, nagyfejű diófák bámészkodnak a fehérfalú házakra. Az iskola egyetlen tantermével sárgán, rongyosan, ott guggolt a falu közepén ágaskodó torony tövében. Mögötte, a szűk iskolakert öreg fái alatt bugrisfejű káposzták henteregtek, a szunyókáló méhesben aranyszárnyú méhek zümmögtek és csókolgatták a zsengeszirmú virágokat. Ez volt egész birodalmunk, minden gazdagságunk. A sok cifra virág közt itt lestem meg először magamat, itt hasított belém a kíváncsi életéhség, itt sírt fel bennem a lélek nagy szomjúságában. Apám mindig takarosan, tisztán öltözött. Dús szőke haját apró hullámok borították, nagy kék szeme okos huncutságot sugárzott. Ha nevetett, kivillantak erős, fehér fogai és hunyorgó szeme közé apró, kusza ráncok gyűltek. Nagyon szerette a társaságot. Hol ő ment a faluba, hol minket kerestek fel ügyesbajos dolgaikkal az emberek. A faluban csakhamar megkedvelték. Szívesen intézte a község ügyeit, vérében volt a segíteni akarás. A hivatalokban pénzt csikart ki új fecskendőre, moziBacskai Béla metszete Szőke József
