Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - LÁTÓHATÁR - Bajomi Lázár Endre: Az önkínzás művészete
belesüppedünk a mai francia irodalom ingo- ványába. Az egzisztencialista felfogás, életérzés vagy egyszerűen csak hangulat szinte mindenütt jelen van, többé-kevésbé oldott állapotban elkeveredett az egész mai francia irodalommal, és az éber esztétikai vegyelemzés még a legellentétesebb irányzatok sugallta művekben is ki tudja mutatni... Nem is lehet tehát célunk, hogy bevilágítsuk ezt az egész lápterületet, inkább csak arra szorítkozunk, hogy imitt-amott felfedjünk egy-két jellemző alakot, tipikus műalkotást. Az egzisztencialista elméletek és elgondolások által inspirált művek száma igen nagy, művészi értékük azonban rendkívül különböző. A fentemlített kiemelkedő egyéniségek epigonjai sokszor csak nagyon is közepes tehetséggel látszanak meglovagolni egy divatos áramlatot. Az irodalmi irányzatokat azonban nemcsak legkiválóbb képviselőik fémjelzik, hanem az ún. derékhad is! Ehhez a derékhadhoz tartozik például René Étiemble, a regényíró (mellesleg jónevű kritikus, kiváló Rimbaud-szakértő, a kínai művelődés és nyelv jeles ismerője, aki 1937-ben tűnt fel l’Enfant de Choeur (A ministránsgyerek) című botrányos regényével, amely egy vérbajjal bonyolódó vérfertőzés története, hasonló beállítottságú a régi hős életét tovább folytató Peaux de Couloeuvre (Siklóbőr, 1948) című három kötetes cinikus regénye. Míg Étiemble tudós professzor és tekintélyes közíró, Marcel Mouloudji az egzisztencializmus bohém-szárnyán helyezkedik el: filmszínész és festő, énekes és író. Mint ilyet Sartre fedezte fel 1945-ben. Ekkor jelent meg Enrico című regénye, mely inkább durván nyers dokumentum volt, mint elbeszélés. Két további regény után 1959-ben jelent meg legújabb műve. La guerre buissonniére (A háborúkerülő) címmel. Lévén eléggé tipikus alkotás, érdemes talán néhány szót vesztegetni rá. A szerző nyilván önéletrajzi elemekre építi benne egy kamasz 1939—40-es élményeit, de a pikareszk allűrök ellenére sem a cselekmény az igazán érdekes benne, hanem a hang. Mouloudji kiábrándultán jámbor, fonnyadtan cinikus, szemlélete jellegzetesen egzisztencialista. A tónus mulatságos, az előadás friss, de az egész regényt beborítja a pánszekszualizmus. A könyvben majdnem minden nő nimfomániás. A szerző világszemléletét jellemzi, hogy például a haladó körök kiállását a színesbőrűek mellett azzal magyarázza, hogy az öregedő párizsi hölgyeket vonzzák a négerek. Természetesen sok szó esik hasonneműek nemi gerjedelmeiröl (enélkül egzisztencialista regényt alig is lehet elképzelni). Némely brutális-perverz jelenete még körülírásos formában sem bírja a magyar nyomdafestéket. (Egyébként filozofálgatás is található benne, de ez bölcselkedésnek felszínes, elmefuttatásnak meg nehézkes.) Ha csak egy ilyen egzisztencialista regény volna a mai francia irodalomban, nem volna érdemes megemlíteni, de — ismételjük — Mouloudji müvéhez hasonló alkotások tucat számra jelennek meg minden évben. Itt van pl. Raymond Guérin, aki 1946-ban tűnt fel l’Apprenti (Az inas) című regényével, amelyben saját szállodainasi múltját írta meg. Guérin szorgos kutatója a „szennyes testnyílásoknak“, a „disznó zsigereknek“, szerinte az embert belső részei kormányozzák: Hasonló „pacalszemlélet“ jellemzi az 1948-ban megjelent La Confession de Diogene (Diogenész vallomása) című későbbi írását. Nem különb a rendkívül hosszú lére eresztett, 1949-es Parmi tant ď autres feux (Annyi más tűz között) című eléggé unalmas regénye, melynek hőse, Hermes úr, nyolc éven át tartó szeretkezéseit meséli el, de már a 15. lapon megvallja, hogy „Akárhová megyek, az egész világon mindenütt, magamban és másokban is, csak a pótolhatatlan űrt, a meghódíthatatlan semmit lelem.“ Lehet-e mélyebbre vájni a szennybe, lehet-e a fertőben fetrengő emberből irodalmi szentet csinálni ? Lehet, és Sartre meg is csinálta Jean Genét-vel, a háború után feltűnt irodalmi csodabogarak legkülönösebb példányával, akit egyesek új Proustnak, új Conteaunak ünnepeltek, és akinek „Összes művei“-hez maga Sartre írt terjedelmes előszót (Saint Genet, bohóc és vértanú, 1952). Ez a „mérges és tökéletes virág egy hanyatló civilizáción nőtt“ — írja róla Boisdeffre, és megjegyzi, hogy hozzá képest Villon, Baudelaire vagy maga Sade is elhomályosul. Génét tudatosan vállalja a pocsolyát és dicsőségnek tartja bűneit. Tárgya általában az árulás, a lopás, a fiúszerelem. Nehogy azt higgyük azonban, hogy Génét csak személyénél fogva érdekes. Nem: a dolog nem ilyen egyszerű. írói tehetsége nem vitás és mellesleg még az is fokozza a különös hatást, hogy a szennyes tartalmat többnyire csiszolt, racine-i nyelven adja elő. Sartre darabjaiban lelhető fel.'A többiek esetében ez a filozófia inkább csak háttér, vagy egy vegyesebb világszemlélettel elkeveredett hangulat. Bizonyos azonban, hogy korunk két olyan kiváló színpadi szerzője, mint Salacrou vagy Anouilh, már Sartre előtt is bizonyos mértékig „egzisztencialista“ volt. Salacrou háború előtti darabjaiban is nagy szerepet játszott egy bizonyos szkepticizmus és metafizikai szorongás: „A kétségbeesésnek nincs más Egzisztencializmus a színpadon Genet munkássága átvezet bennünket a színműirodalomba, melynek egzisztencialista ágairól (Sartre és Camus kivételével) eddig nem szóltunk. Természetes, hogy egy olyan elbur- jánzó életfelfogás és irodalmi irány, mint a francia egzisztencializmus, nem hanyagolhatta el a színpadot (sőt a filmet sem: Sartre két forgatókönyvet is írt). A színház azonban bonyolultabb kifejezési mód, mint a regény, s az egzisztencializmus tisztán tulajdonképpen csak
