Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - LÁTÓHATÁR - Bajomi Lázár Endre: Az önkínzás művészete

Simone de Beauvoir

Am az egzisztencialista filozófia legjobb irodalmi illusztrátora, nem is maga a „mester“, hanem élet- és küzdőtársa, Simone de Beauvoir. Egyáltalán nem olyan „könnyed, bájos és felületes“, mint amilyennek olykor az írónőket elkönyvelik, sőt nagyonis férfiasan tisz- tánlátó és szókimondó, mégsem olyan kegyetlen művész, mint Sartre. Nála az egzisztencialista felfogás oldottabban és árnyalatosabban jelentkezik, kevesebb benne a hideg számítás, több az érzés, a szív. írásai jobban szerkesztett, elevenebb, népszerűbb olvasmányok. Pedig ő is mindig egzisztencialista tételeket dolgoz fel és igyekszik igazolni. Első regénye, az 1943-ban megjelent Ľ I n v i t é e (Egy nő vendégségben), két nő viszonyán keresztül azt illusztrálja, hogy a magányos léleknek a társ a szolgaságot, a poklot jelenti (ez a magja Sartre ekkortájt született első darabjának is). Második regénye, az 1944-ben írt Le Sang des A u t r e s (A mások vére) már társadalmi vonatkozású, s időszerű kérdéseket vet fel, de persze mindig az egzisztencializmus elvont problémáihoz kapcsolva; az érdekes szerelmi szál mellett a cselekmény javarészt az Ellenállás izgalmas eseményeit eleveníti fel és a

szabad választás erkölcsi-filozófiai problémáit firtatja, de már itt is felvetődik az egzisztencialistákat szakadatlanul gyötrő „cél és eszköz“ kérdése, melyet 1944-ben bemutatott Les Bouches Inutiles (Kenyérpusztítók) című feszesre fogott drámájában próbált megoldani, egyébként nem nagy sikerrel. Főműve azonban az 1954-ben Goncourt-díjat nyert Les Mandarins (A mandarinok), amely nem azért érdekes, mert kulcsregénynek is tekinthető (Per- ronban többé-kevésbé Camus-t, Dubreuilh-ben Sartre-t, Anne-ban pedig önmagát festi az író), hanem azért, mert eleven és ugyanakkor tárgyilagos rajza a háború utáni francia baloldali értelmiség vívódásainak. Az írónő, aki első műveiben még sokszor folyamodott a modernizmus eszközeihez (pl. a szeszélyes személy-keverésekhez), itt már letisztul!, művésznek mutatkozik, aki él ugyan a modern regény vívmányaival, de a kifejezés eszközeit a mondanivaló szolgálatába állítja. Végső kicsengésében, minden még meglevő egzisztencialista filozófiája ellenére is, realista és humanista ez a nagy regény, amely a háború utáni francia irodalom egyik legszínvonalasabb alkotása.

első művében a Noees-ban (Menyegző, 1938) az érzéki örömökben keresi az emberi élet célját. Később leghíresebb esszéjében (Le Mythe de Sysiphe, Sysiphos mítosza, 1942) magában a küzdelemben, még ha reménytelennek látszik is, véli felfedezni az ember győzelmét a vak végzeten: „A csúcsratörő harc elég ahhoz, hogy beteljen vele az ember szíve.“ Még később, az Ellenállás nagy testvéri lendületében (mert annyiban is rokon a sorsa Sartre-éval, hogy ő is jelentős részt vállalt a megszállás alatt folyó harcokból, 1951 után azonban ösz- szekülönbözött a kommunistákhoz ismét közeledő Sartre-ral és mindinkább jobbra csúszott), a szabadságért folyó küzdelemben talál menekvést, s ezt a korszakot tükrözi legemberibb, legderűlátóbb műve, a nagysikerű La Peáte (A pestis, 1947), melyből később színdarabot írt. Közben két drámával próbálta illusztrálni a világ képtelenségéről vallott nézeteit: az első (Le Malentendu, A félreértés,

1944) egy tragikus napihírt dolgozott fel kiélezett iránydrámává, mely a sors vakságát, a szeretet csődjét illusztrálta; a második (Caligula, 1945) az őrjöngő római császárban vélte felfedezni a jellegzetes abszurd hőst. Azután ő is megírta a cél és eszköz drámáját (Les Justes, Az igazak, 1949), amely egy 1905-ben megtörtént orosz nihilista akció kapcsán fejti ki a szerző elvontan humanista nézeteit. Noha Camus ifjúkorában színészke- dett és egész életében nagyon szerette a színházat (sok külföldi művet vitt színpadra), nem olyan művésze a színpadtechnikának, mint Sartre, a céltudatosság, a receptszerűség túlsáCamus

Albert Camus nem akarta, hogy az egzisztencialisták közé sorozzák. Mégsem véletlen, hogy minden irodalmi kézikönyv Sartre mellett emlékezik meg róla. Szerepükben csakugyan sok a közös vonás: mindketten a háború utáni Franciaország élvonalbeli gondolkodói, írói és politikusai közé tartoztak. Az igaz, hogy míg Sartre filozófus, addig Camus-t a metafizika nem nagyon érdekelte, ő Montaigne és Pascal, vagy inkább La Rochefoucauld örököse, tehát elsősorban moralista. Viszont az is igaz, hogy Camus is mindig filozófiai tételeket illusztrál, ha ez az illusztráció tisztább eszközökkel él is, mint a modern izmusokon nevelkedett Sartre ábrázolatai.

Mi teszi mégis indokolttá, hogy az egzisztencialisták közt emlékezzünk meg róla? Az, hogy Camus is a világ képtelenségét hirdeti, ő is a homo absurdui írója, s noha ateista, nála is uralkodik, ha nem is a csömör, mint Sartre-nál, de az a Dosztojevszkij és Kafka óta mind divatosabb bomlatag életérzés, amelyet a szorongó félelem, az angoisse jellemez. S az is közös életszemléletükben, hogy nem nyugszanak bele a világ és az élet céltalanságába, hanem valamilyen megváltásra, valamilyen célra törnek, több-kevesebb sikerrel, többkevesebb következetességgel. Camus is a háború előtt kezdett írni, de ő is csak a felszabadulás után ért el átütő sikert, mégpedig egy elbeszéléssel, amely 1942-ben jelent meg Közöny címmel (L’Etranger, magyarul: 1948 és 1957). Az élet céltalanságát kívánta illusztrálni ezzel a kisregénnyel, de sem hőse, sem ő maga sohasem tudott belenyugodni ebbe. Egyik leg-