Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - LÁTÓHATÁR - Bajomi Lázár Endre: Az önkínzás művészete
Bajomi Lázár Endre Az önkínzás művészete Egzisztenciális áramlatok a francia irodalomban Az egzisztencializmus kialakulása Mindkét világháború után született Francia- országban olyan iskola, mely egyszerre volt lázadás és hóbort, világmegváltó acsarkodás és lemondó kétségbeesés, politikai, filozófiai és irodalmi jellegű megmozdulás. Az első világháború után a szürrealizmusból hosszú évekig ható és világraszóló újságíró-csemege, kimeríthetetlen botránykrónika, divat- és miegyéb, amely mellett és mögött csak nagy- nehezen lehetett kihámozni magának a tüneménynek társadalmi és irodalmi jelentőségét, értelmét, értékét. Körülbelül ez történt a második világháború után is. Most is megjelent a francia égbolton egy furcsa, sötét színekben égő szivárvány, amely azonban nem a derű, hanem inkább a ború jelképe lett, s amely körül ugyanolyan nagy csinadrattát csapott a szenzációszagú sajtó, mint a szürrealizmus körül. Persze, a hasonlóságok mollett különbségek is vannak, így például megállapíthatjuk, hogy míg André Breton és társai öntetszelgő kéjjel keresték a feltűnést s nyárspolgárriasztó merényleteikkel többször a közrendet is megbontották, az egzisztencializmus „pápája“, Sartre, csak szerény író, aki a világhír pergőtüzében is megmaradt olyan csendesnek és félszegnek, mint amilyen vidéki filozófia-tanár korában volt. Mihelyt terhessé vált neki ez a nem nagyon keresett „pápaság“, otthagyta a Flóre teraszát, ahol azelőtt szorgalmasan dolgozott, és ma már a kíváncsi turisták hiába keresik az irodalmi kávéházakban, a pincehelyiségekben berendezett mulatókban, borzas és koszos diák- és örömlányok, matróztrikós, hosszúhajú festők és az „egzisztencializmus“ egyéb éhenkórász „vulgarizáló!“ közt: a mester elvonult Saint- Germain-des-Prés-i lakásának magányába, Ré- gence-kori metszetei, 1900-as lámpái, horgolt terítős asztalkái közé, hol mindent elönt a könyvözön kötetlen árja ... Hogyan lett a kis Le Havre-i középiskolai tanárból közéleti híresség, látványosság, szellemi Eiffel-torony, hogyan lett ebből az egyáltalán nem feltűnő, mondjuk inkább magán- tisztviselő külsejű, húsos ajkú, kissé bandzsi, alacsony, szemüveges férfiból eleven legenda, a felszabadulás utáni Franciaország leghíresebb embere, nemzetközi irodalmi csillag, hogyan lett az egzisztencializmusból, mint filozófiából és divatból, mint irodalmi iskolából és emberi magatartásból a rúzzsal és parfőmmel vetekedő francia exportcikk? Erre a kérdésre nehéz és bonyolult lenne felelni. Egyvalami mindenesetre bizonyos. Nem véletlenszerű jelenségről van szó, és a csodálatos tünemény mögött szigorú társadalmi törvények állnak. Ezt különben a polgári irodalomtörténet is elismeri. R.-M. Albérés, az egyik legmélyebbre látó polgári irodalom- történész és kritikus írja Jean-Paul Sartre című monográfiájában (1957): „Egy olyan gyors és kataklizmákban olyan gazdag fejlődési korszak, mint amelyik 1870-től napjainkig terjed, rettentő sok mítoszt és fogalmat fogyasztott el, innen van az, hogy a század eleje óta mind erőteljesebben jelentkezik egy Unamunón, egy Péguyn, egy Piran- dellón, egy Gide-en, egy Huxley-n keresztül, majd még frappánsabban a német expresz- szionístáknál, Julién Greennél, Malraux-nál, Camus-nél és Graham Greene-nél, az az érzékeny felfogás, amely már többé nem képzeli fogalmak és konvenciók által irányítottnak az ember életét, hiszen ezek túlságosan gyorsan elhasználódnak és túlságosan hamar vas- kalapossággá, rutinná és kétszínűséggé válnak abban a társadalomban, amelyben nem is lehetnek szilárdak, és ahol a mértéktelen használat olcsóvá és olykor aljassá teszi őket; ekkor, éppen ellenkezőleg, olyan elveszett gyermeknek ábrázolják az embert, mint akinek senki sem ad tanácsot, és akit semmi sem támogat, s ez az a helyzet, amely olyan feszült és tragikus légkört teremt az idézett művekben.“ P.-H. Simon is hangsúlyozta: „A XX. század francia irodalmának története“ című kis munkájában ezt a történelmi és társadalmi meghatározottságot: „(Sartre) nihilista kiindulópontja, szenvedélyes és harcos ateizmus?, antikonformista társadalomszemlélete és a korlátlan szabadságra épülő erkölcstana megfelelt a halott Isten korának, természetszerűen elkápráztatta az emberi tudatot, amelyet az atom- és a gyűjtőtábor uralom demoralizált és felháborított.“ Nem kétséges tehát, hogy az egzisztencialista irodalom kor- és kórtünet, bomlási termék, amelynek szomorú lápvirágai egy iszapos éc
