Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - LÁTÓHATÁR - Johannes R. Becher: A költészet védelmében
Johannes R. Becher A z írónak legyen bátorsága hozzá, hogy olyasmit is bevalljon magának, amit egyetlen kritika sem mer kimondani, bármennyire negatív, bármennyire rosszindulatú. Legyen kérlelhetetlen önmagával szemben, kíméletlenebb, mint leg gonoszabb ellensége, kegyetlenebb, mint legszigorúbb bírája. Mindenek előtt önmaga ellen kell fordulnia, hogy fejlődjék, és műve méltónak bizonyuljon az élethez. A magunk elé tűzött feladat és önmagunk fenntartása összetartozik; aki nem kételkedik önmagában és nem tud kétségbeesni saját teljesítménye felett, nem jut előre és sohasem múlja felül önmagát. Válság nélkül nincs alkotás. Jaj annak, aki már nem érzi szükségét a vitának, sem önmagával, sem másokkal. Ami az ilyen „kész" művész kezéből futószalagon kikerül, afféle késztermék, falvédő, legjobb esetben iparművészet. A mesterség megölte a művészetet. * A szellem védelme megköveteli, hogy hatalommá tegyük, minden más (pasz- szív) helyzetben fokozatosan feladja tartalmát, kénytelen kitérni az erőszak elől és tehetetlenül meghátrálni. Még befelé élő, tiszta szellemként sem maradhat fenn. A szellem önfenntartásához durva, nem-szellemi eszközök is szükségesek, s ezek egyúttal a szellemet is veszélyeztetik, de ha nem vállalja ezt a kockázatot, csak arra számíthat, hogy az erőszak megalázza, és elpusztul. Megfigyelhető, hogy azok, akiknek nincs új mondanivalójuk, milyen görcsös erőfeszítéssel igyekeznek semmitmondó dolgok újszerű és érdekes tálalásával leleplezni az újjal szemben elszenvedett kudarcukat. A forma tökéletességével vagy formai szenzációkkal próbálják pótolni a tartalom hiányát. Utaltunk már arra, mennyire töri magát az elavult, hogy ő is forradalminak lássék, a legeslegújabbnak a köntösét öltse magára, s így elterelje a figyelmet a valóban újról, megzavarja és csábítsa azokat, akik becsületesen akarják az újat. Az elavult ilyen módon hellyel-közzel a művészetben is látszólag forradalmiként lép fel, újszerű formákat használ. Aki tartalmilag semmit sem tud adni, a formában éli ki magát, és gyakran fardítva: akinek igazán új a mondanivalója, hébe-hóba elhanyagolja a formát és nyersanyagot szállít alkotás helyett. A forma elnyeli a tartalmat és maga lép a tartalom helyére; és mi a formától elkábítva csodáljuk meg a képességét, amely azzal tűnik ki, hogy mesterien kezelt formában vagy újszerű, merész formakísérlet keretében semmit sem mond, vagy olyat ismétel, ami elavult. De ilyesmi is előfordul: az igazán új hagyományos formákban jelentkezik, az új formai tekintetben jelent éktelenül és megszokott módon lép elő, így teremt lehetőséget arra, hogy könnyebben megértsék, s az irodalmilag képzetlenek is befogadják. És ilyen is van: az igazán új kísérleti formában fejezi ki magát, új stílust próbál ki rajtunk, formai különösségével izgat fel és ingerel ellentmondásra — így is létrejöhet találkozás és megismerkedés az újjal. Értelmetlen lenne, ha megszabnák az újnak a formát, annyit azonban tudunk, hogy a forma célja a tartalom kidolgozása, alakba öltöztetése, tehát a forma a tartalom formája. Azt is joggal mondhatjuk, hogy általában a formák feltűnés nélkül, szakadatlanul változnak, s nem igénylik új irányzattá avatásukat, és a feltűnő formahatás meg a tetszelgő, pökhendi modernség gyanút kelt. Ha azt látja az ember, hogy nincs értelme a gondolkozásnak, egy idő után abbahagyja. Gondolkozási képessége észrevétlenül elhal és már kívánatosnak tartja, ha mások gondolkodnak helyette. Éppen elég olyan helyzet akad, amely megnehezíti az egyéni, önálló gondolkozást, s az emberek többsége ilyenkor szívesen fogadja, ha megszabadítják őket a gondolkozás kényelmetlenségétől, amely súlyos teherként nehezedik rá, mert nem tud megbirkózni vele. így azután éppenséggel felszabadítóan hat, hogy nem kényszerül saját fejével gondolkozni; éppenséggel felszabadítóan hat rá, ha megfosztja magát a gondolkozás képességétől és hagyja, hogy idegen gondolatokat plántáljanak át belé, az meg aztán éppenséggel felszabadítóan hat rá, ha ezek után alattvalóvá, rabszolgává válhat.
