Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - ORSZÁGJÁRÁS - Duba Gyula: Szív és agy
Szív és agy Duba Gyula (Jegyzetek a III. Brnói Nemzetközi Világ kiállító,: Ni, ott áll az öregasszony: egy hatvan felé közeledő, sötétruhás, fekete fejkendős, falusi öregasszony, a textilgépek pavilonjában a H105 típusú szövőszék előtt álldogál és a gépet nézi. A szövőszék dolgozik. Fémvetélői hangos csattogással verődnek össze. Valahol közöttük villámgyorsan és láthatatlanul ide-oda fut az orsó. Forgó dobjára szemmellátható mozgással tekeredik fel a fehér vászon. Az öregasszony mereven figyeli, hogyan kúszik elő a csattogó alumínium vetélők alól a kész anyag. Nagyanyám is ilyen feketefejkendős asszony volt. A nagyanyám szátvának nevezte a szövő faszerkezetet, amit szét lehetett szedni meg összerakni. Eseménynek számított, amikor a nagyanyám szőni kezdett. A szátva darabjait a férfiaknak kellett behordani a vállukon a kocsiszínből, ahová nyárra elraktározták. Mert szőni csak télen lehetett, az ólomszürke rövid téli napokon és hosszú estéken, amikor mezei munka nem akadt. Jól emlékszem... Ült a feketekendős öregasszony a szátva mellett este tíz óra után, petróleumlámpa fényénél. Csattogott a vetélő, srrr ... srrr ... ide-oda surrant előtte a fahajócska. Lassan éjfélre járt az idő, a petróleumlámpa füstölni kezdett és a fahengerre csavarodó vászon hossza mégis olyan lassan... alig növekedett. Hosszú hetekig tartott a szövés. Ez a gép meg itt méterszámra szövi a vásznat óránként... Nézi az öregasszony a gépet, én meg az arcát figyelem. Mit olvashatok le az arcáról, mi van rajta? Almélkodás? Csodálat? Döbbenet? Egyik sem. Inkább valami mosolygó közömbösség, úgy látom, tanácstalan. Nem tudja, hová tenni a gépet. Mintha képtelen lenne tudatosítani, hogy ez igaz, népiesen „nem éri fel ésszel“, ezért a lelke mélyén talán nem is hisz neki. Azért nem is csodálkozik nagyon rajta. Ez az öregasszony otthon a maga környezetében okosan értékeli a dolgokat, higgadt ésszel dönt és józanul cselekszik, de mindent a szátva vetélői alól előgöngyölődő vászon méreteivel mér. És ez a mérték korunk jelenségeinek a mérésére kicsinek bizonyul. Száz éve talán még elég volt, ma rövid. A feketekendős öregasszony beléveszett a múltba, ott rekedt, hiába ketyegte háza fehérre meszelt falán a nagy inga óra a perceket, hiába folytak el felette az évek, a múló idő nem vette a szárnyára őt. Mi is a jele a múló időnek? Az, hogy hányat fordul a felhúzott rugó nyomására apercegő fogaskerekek nyomán a kismutató? S ha lejár az óra és elfelejtik felhúzni, akkor mi történik? Megáll az idő? Ö, az óra csak a pillanatot méri. Az idő sodrát a jelenségek változásában érzékelhetjük igazán, abban, hogy hol tart a technika, mennyire növekedett az általános emberi tudás, hol tart a gondolat. S ha valakit elejt az idő és maga mögött hagy, ha valakit túlhalad az előretörő emberi gondolat, ha valakinek nincs elég széles mértéke a jelen dolgainak a mérésére, az az ember hiába élt évtizedeket, hiába öregedett meg, lényegében gyerek maradt. Felnőttnek lenni annyit jelent, mint tisztán látni a mát, és helyesen értékelni — következményeiben érzékelni a múló időt. Nem, nem arról van szó, hogy töviről hegyire ismerni kell egy szövőszék szerkezetét! Tisztában kell lenni a kor jellemző vonásaival és termelési viszonyaival. Az embernek tanulnia és tájékozódnia kell, ha nagykorúsítani akarja magát. Program és elektroncsövek ... Hullámok. A B-pavilonról, a szerszámgépek pavilonjáról, a második emeletről nézek le magam alá a mélybe, a földszintre. Odalent szép világoszöld és acélkék szerszámgépek villanymotorjai búgnak. A kések nyomán kékeslilára hevülő, spirálalakú.
