Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - DISPUTA - Mózsi Ferenc: Ülök a dunaparton és töprengek
Mózsi Ferenc: Ülök a dunaparton és töprengek (Gondolatok egy hanglemezről meg a kritikáról) Ülök a Dunaparton és töprengek, hogyan is írjam... A tárgy széltében is, hosszában is terjedelmes. Aztán meg jólesik nézegetni a vontatógőzösök kéményeit, a ligeti fák lombját, amint folytonosan izeg-mozog a lenyugvó nap tüzesen aranyos fényébe mártva. Nehezen fogok bele, de hát kezdjük az elején. A napokban egy szép kiállítású vaskos könyvet olvastam. Érdekes olvasmány. A könyv minden sora tele van muzsikával. Beethoven, Chopin, Dvorák zenéjével, szimfonikus és népi muzsikával, verssel, mesével és mindennel, amit a Supraphon művek 1960-ban hanglemezre vettek. A csehszlovákiai hanglemezek 1960-as fő katalógusát olvastam és amikor a népi muzsikához értem, örömmel fedeztem fel, hogy hetven hanglemezen magyar népi muzsika van. Nemcsak azért örültem ennek, mert szeretem a népi muzsikát, hanem azért is, hogy íme a szlovákiai magyar kulturális, élet ismét gazdagabb lett. Már nemcsak szóval, hanem dallal, muzsikával is zengjük igazunkat, a hazáját éprtő, boldog ember örömét. S míg irodalmunk csak fordítások segítségével válik érthetővé hazánk dolgozói túlnyomó többsége számára, addig a muzsika, a tánc, meg a képzőművészet a maga eredetiségében is alkalmas arra, hogy az itt élő magyar dolgozók kultúráját egész Csehszlovákiában eredeti színében, teljes zamatéval képviselje. Mert a zene: népeket közvetlenül összekötő híd. Siettem a hanglemez elárusító boltba és kértem a fő katalógus 396-ik oldalán található magyar népi zene fejezetében felsorolt hanglemezt, a sorrendben az elsőt, az „Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág ...“ című dalt ott helyben meg is hallgattam. ízes népi muzsika. Hozzáértő ember hangszerelése alapján, jól muzsikáló zenészek kiegyensúlyozott együttese, tömören szóló zenekar adja elő a dalt. Alig jutottam azonban e megállapításhoz, máris rágyújtott a ropogós, lassú csárdásra az éftekesnő is: „Ablakomban, ablakomban besütött a holdvilág...“ Hová sütött? Kérdem megdöbbenve, de a hanglemez nem hagyja magát kioktatni és következetesen így válaszol a hova kérdésre: ablakomban. Ej, ej, hát ez bizony kellemetlen „szépséghiba“, no nem baj, hallgassuk „globálisan“ a zenét. Lassan hasonló érzés fogott el, mint amikor olyan emberrel beszélgetünk, akiről tudjuk, hogy mást gondol és mást mond. Ez erkölcsbe vágó dolog. Az ilyen embert hazugnak nevezzük. És ez a zene is ilyen: a muzsikált népdal mást tartalmaz és a zenekar mást muzsikál. Ez azonban nem erkölcsbe, „csupán“ ízlésbe vágó dolog. Nekem régi nagy szerelmem a népi muzsika. Most azonban hasonló ez a szerelem a szegény Des Grieux lovagnak a bűbájos, de csapodár és szeszélyes Manón iránt érzett nagy szerelméhez. Vele is, nélküle is, fájdalmas az élet. Örültem az ismerős dalnak, a jó, ízes, tömör hangszerelésű szlovákiai magyar népi muzsikának, de fájt a suta értelmezés, a talpalávaló ropogós csárdássá cicomázott előadás, a lírikus édes-bús melódia ellen elkövetett merénylet... Ülök a Dunaparton és töprengek, hogyan is írjam ... Közben felszökött az égre a kíváncsi hold ezüstös korongja és én dúdolni kezdtem a dalt, andalgóan, lassú lépés tempójában, de azért feszes ritmusban: disputa
