Irodalmi Szemle, 1961
1961/5 - Morvay Gyula: Cigányasszony
vissza, a kutyák mellemet, torkomat szaggatták. A földesúr meg fadarabot hajított utánam. Mikor megfordultam, a fa kivágta a szememet. Azért van itt ez a fekete gödör ... Frol meg az uram felgyújtották a kastélyt, a kazlakat. A sok fényes ablak fénye kihunyt: a csillagok üszkök fölött ragyogtak. A vajda továbbparancsolt minket, de amúgy is mennünk kellett: egy egész falu meg hetven csendőr űzött minket. A földön álltak sátraink, de a vihar legtöbbször elhordta őket, mivel nem voltak köteleink. Sehol sem gyökereztünk meg, nem volt házunk, nem ismertük a családi érzést, se azt, hogy „otthon“ vagy „haza“. Hegyeken, folyókon keltünk át és Európa minden nyelvét beszéltük. A nagyvilág volt a hazánk. A sátorban — kunyhóban — eleinte a földön aludtunk, lábunkat a tűznek vetettük. Esztendőkig így volt ez. Aztán negyvenöt után egy-két centit emelkedett sorsunk: rövidke karókat kaptunk az egyik községtől, hogy azokat verjük le a földbe, arra fontak nekünk a falusiak szalma-lepedőt. Azon aludtunk. De csak vándoroltunk, vándoroltunk. Vizek mellett éltünk, halat ettünk, a szél kicserzette bőrünket. Össze-vissza kujtorgásunkban azt mondja az egyik falu tanácselnöke, mikor keresztül lopakodtunk az utcákon, hogy hé! Álljanak meg! — Hová mennek? — Előre, a nagyvilágba. Hová mehetne a cigány pereputtyával ? Hegyen át, folyókon keresztül, falukon át. Csak megyünk. — Maradjanak itt — mondta. — Ne csavarogjanak. — Könnyű azt mondani — mondta a vajda, akit Péró Makhanyecnek hívtak. Alacsony, szakállas ember volt, szakállából mintha rozsda csurgott volna. — Mondja meg, mit tegyünk, és mi megtesszük. Holdvilágos éjjel volt, a tanácselnök a kertek alatt állt egy fa alatt, pipázott. Kérdi tőle a vajda, hogy mit csinál itt hold-időben, éjszaka? — Strázsálok. Őrizem a falut. Valakinek ezt is kell csinálni. No és én vagyok az elnök, néha éjszaka is körülnézek. Itt van ni, jó, hogy nem aludtam, hogy elnök létemre kijöttem ide a szérűk alá. Maguk aztán valamit elemelhettek volna... — Azt nem! Nem ám! Rendes emberek vagyunk, ne is sértsen meg minket! Maradtunk, kunyhókat vertünk, az elnöktől olyan félmagas kis ágyakat kaptunk. No, mondtam, a „sátornak“, néhány centit megint emelkedtünk. Aztán rendes ágyakban aludtunk. így emelkedtünk mi magasra a demokráciában. Elveszítettem az uramat. Az úgy történt, hogy negyvenötben ő mutatta meg az utat a szovjet katonáknak, akik a németeket bekerítették. Ezért aztán a csendőrök kivégezték. — Fogod még egyszer, te csavargó, a szovjeteket vezetni? — ordított a csendőr. — Fogom, fogom! — mondta az uram. — No és akkor többet nem láttam. Azt se tudom, hol fekszik. — Aztán elveszítettem kislányomat is. Az úgy történt, hogy egy folyó mellett sátoroztunk. Könyörögtem Frol kovácsnak, hogy eressze a földbe a sátrakat, gyökerezzünk le, ne legyünk kitéve a viharoknak, hiszen mindig elfújták a szelek. Nem, nem hallgatott rám. Jött az áradás, elvitte kislányomat. Azt, amelyiknek az arcát a kutyák szétrágták. Azért mondom, hogy... nekem senki ne mondja, hogy — more, sem azt, hogy bárcás. Roma, cigányasszony, tiszta anya vagyok én. — És mi lett a kunyhóval? Amely alatt éltek, aludtak, szerettek, szenvedtek, fáztak és reménykedtek? Szeme lángolt, mint a földesúr égő kastélyának ablaka, haja is vörös fényben égett, szinte ropogott a sörényes hajkorona, két fekete kárbunkulus-szem a messzeségbe sötétlett. És azt mondta a maga nyelvén: — Pabilaszi choliba, ande pabilaszi cochi... — Megégett a kunyhó és megégtek a szoknyák... Bólintott. Igen, megégett a kunyhó. Nincs. A viharok még az üszkös gerendákat is elhordták a végtelen pusztákra. — Most itt állok kis házikóm küszöbén, innen ki nem szór engemet a vihar — mondta és elmosolyodott. A tegnapi, a mai vagy a holnapi asszony mosolygása volt ez? — Mindháromé.
