Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - Mács József: Motorbicikli

Mács József

motorbicikli

Egyszerre lépnek ki a kapun.

Az ember megy elöl, lomhán lépkedve, komótosan, szája szélén megszenese- dett cigarettacsonk virít. A fia meg mint egy hűséges kutya mindenütt a sarkában.

Néhány pillanatig szótlanul haladnak, aztán a fiú megfordul és visszaszól az édesanyjának:

— Jó ebéddel várjon.

Nagy darab asszony áll az új ház verandáján, széles csípőkkel, kidolgozott izmos karokkal. Mosolyogva feleli a biztatót.

— Csak igyezzetek.

— Délre megjövünk, biztosra veheted — kiáltja mélyen zendülő hangján az ember és most már sietősebben mennek tovább.

Keskeny utcán taposnak végig. Sudár nyárfák ágai ölelkeznek a fejük fölött. Szombat délelőtt van, a falu a nyár porában hever. Szinte szembántóan világítanak a csallóközi község fehérre meszelt házai.

Elgondolkozva, nagy csendességben lépegetnek, bozontos szőrű kutya dühös vakkantása riasztja őket. Éppen a fordulónál, ahonnan már csak két-három perc a megálló. Az ember ingerülten dobbant a lábával. A földre hajlik, mintha kőért nyúlna, úgy ijeszti a ronda ebet. Vonítva, szűkölve el is takarodik.

A gazdája mutatja magát, a szikár, csontos Seres Józsi, akinek a bajusza, az az ökörszarv állású szép bajusza majd kiszúrja a szemét...

— Otthagytad őket? — mondja az ember köszönés helyett a szövetkezet pásztorának.

— Meleg van, hűsöljenek az erdőben, míg én beugrók egy pakli boti dohányért.

A pásztor most végignéz a vasárnaplósan öltözött emberen és raqyogó szemű fián. Aztán úgy veti szét a lábát, botját megforgatja, hogy tartásában érhetően benne a kérdés: hát ti merre, hová?

— A városba — feleli csendesen az ember.

— Motorbicikliért — teszi hozzá hangosabban a fia.

Seres Józsi összehúzza a szemét, mintha erősen fontolóra venne valamit.

— Jó, akinek jó — mondja ki hosszú hallgatás után.

— Ezt meg mért mondod?

A pásztor utolsó dohányát csavarja ki dóznijából egy betyáros sodorintással és mélyen tüdejére szívja a füstöt.

— Két esztendeje építkeztél, ha nem tévedek.

— Pontosan akkor. Ketten keresünk,... — magyarázkodik.

— Nem azért említem, mintha irigyellném. Mindig dolgos embernek ismertelek.

Egymásra súnynak és leparoláznak. Mert az autóbusz nagy porfelhőt kavarva odarobog a megállóhoz. Nincsenek benne sokan, apa és fia egymás mellé ülhetnek. Belesüppendnek az ülésbe és mintha fizetésért tennék, hallgatnak. Csak a szempillájuk lusta rezdülése árulkodik, hogy gondolkoznak.

Az embernek az kapaszkodott meg a fejében, amit a szövetkezet pásztora mondott.