Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

„Világirodalom": a szó, a fogalom Goetheé: a német kultúra közvetítő szerepe vele és általa lett döntő történelmi kategória: Európa letisztult küldetéses önkifejezése. A német e viszonylatban a leghivatottabb közvetítő és békehordozó. Goethe önpélda és német útjelző. Ütnyitó és útszerkesztő: „Ez, annyi legyen a németek dolga: példája vagyok. Legyenek világbefogadók és világot megajándékozok!... Nagyok a közvetítésben és a szellem dolgaiban... Ez, ennyi legyen a hivatásuk és nem: gőgben elkülönülni és ízetlen, ízléstelen köldöknézéssel és öndicsőítéssel elbutulni, és e gőgös butaságban világuralomra törni“ — száz év múlva a Verdun alatt elesett nagy német festő, Franz Marc fentebb idézett frontlevelében már csak a tilalmas eredményt tudja lemondóan nyugtázni: „Aki a német expanziót gyűlöli, többé nem hallgathat... Németország szelleme harácsoló és gyűlölködő portyákon fog elzülleni.“

A német imperializmus változatlan lényege és ténye, változatlan kér'dés-felvetést idéz. Wilhelm Röpke — aki mint egy pár hozzám elért jelből látom, ma már az adenaueri integráció híve — 1945 után Zürichben megjelent művében (Die Deutsche Frage) még így kérdez: „Miként lehet az, hogy Európa központi magja, (Kernland), központi országa a saját és Európa végzeteként, ennek a kontinensnek szellemi és politikai koncertjében mindig és újra a maga szólópartiját játssza, mely az egésznek közös ütemétől és melódiájától teljesen elüt és vad disszonanciával lázad, és hogy sok német e szerepére — Európa lázadójának lenni — mág büszke is.“ Büszke, infantilis lázadók: háborúk okai, hősei és bűnösei. Aki mindig és változatlanul a háború szólamát fújja, az idővel minden másra képtelenné válik! Eddig — Kelet-Németországot kivéve

— minden másító kísérlet hiábavalónak bizonyult.

1921-ben Paul Feldkeller tollából egy kis füzet jelent meg: „Német etika“ címen. Vesztett háború után, hiába volt ember-pocsékolás után, igaz valójában kellett felmérni a helyzetet. Etikáról lévén szó, az önfelelősség hangját kellett megütni. És Feldkeller mint eredendő német bűnt és hibát a háborúk és portyák céltalanságát, hiábavalóságát tapintotta ki: „Nincs a világnak semmiféle lovagja, aki céltalan kalandokban úgy pazarlódna el, mint Parzival... Hermann Keyserling gyönyörű írásában („Németország igazi politikai küldetése“) meggyőzön mutatta ki, hogy a német alapjában apolitikus nép, és ezért világküldetését nem találhatja meg politikai nagytettekben és imperialista célkitűzésekben... és tényleg: a német történelem mottója a népvándorlástól a világháborúig csak ez lehet: Eingrosser Auf- wand schmählich vértan (Egy nagy igyekezet csúfosan fecsérelődött el).“

Feldkeller az eredménytelenséget a céltalansággal egyenlíti, és a fegyver helyett a lélekben lefolytatandó harcot szorgalmazza, melyre a legyőzetés pillanatában Németország

látszik a legalkalmasabbnak. „Csak nálunk kris- tályozódhat ki az emberi kultúra tartós formája, hol válhat testté az elkövetkező korszak szelleme, ha nem ott, ahol minden ellentét fenékig lesz kikóstolva. Üjra mi vagyunk a világ szíve!“ — Feldkeller valóságos „európai advent-hangulatba" ringatja magát: „A legnagyszerűbb kultúra-szintézis készülődik itt. A Kelet a Nyugattal akar frigyre lépni és egy új világot szülni. És e szintézis létrehozása tőlünk függ. Nekünk kell megakadályozni, hogy a földgömb egyik fele ne falhassa fel a másikat, hogy az emberek ne üssék egymást agyon, csak azért, mert más és más szemüvegen át nézik a világot.“ — Ma és most olvasva e sorokat, úgy hatnak ezek, mintha sose írták volna le őket. Küldetés, sugallat sose fordult ennyire visszájára, mint itt és most a háború igenlésében megrekedt náci és neonáci németeknél!

A közép természetes funkcióját — közvetítő, összekötő szerepet — csak ön- és közveszélyesen robbanthatja. Merénylő módján: gyáván feladata elől menekülve — önmaga és a közösség kárára. Természetellenesen, erőszakoltan, és így mindig túlh^jtottan és túlhajszoltam Ha egy összekötő princípium hűtlen lesz önmagához: helyzetéhez, adottságához, jellegéhez és történelmi szerepköréhez, akkor romboló aktivitását csak mindenki ellenében gyakorolhatja. Túl kell kiabálni, túl kell kompenzálni a rossz útra térést, az útról való letérést: az útonállást. Ahol mindenki kifosztható, ott mindenki ellenség. Akinek azonban ez, ennyi az élete, az — mindenki ellensége! „Aller Welt Feind!“ — az egész világ ellensége —: a figyelmeztetés nem egy könyv cím- szenzációja, de törvényesen realizálódott ténymegállapítás és cáfolhatatlan helyzetrögzítés.

Nyugat tőkés világát lázba ejti és egyben megnyugtatja a német imperializmusnak kiutalt szerep: a Szovjetuniónak „a térképről való levakarása“. Ezzel két legyet vél ütni egy csapásra: a német imperializmus révén megszabadulhat a szovjet lidérctől, ugyanakkor és ugyanezzel távoltartja önmagától, érdekeitől a német monopóliumok konkurrenciáját. Ez a vak önnyugtató illúzió a német imperializmussal kapcsolatban elfelejti azt a döntő tényt, hogy ez az imperializmus csak önmagárt és önmagában létező dinamikus erő, melynek nem lehet irányt szabni, melyet nem lehet tetszés szerint rögzíteni.

És ez a tényező — hiába minden nyugati önáltatás — Európa-ellenes volt mindig és Nyugatellenes maradt végig, máig! „1914: a mi utunk a szabadság felé, de ez a szabadság nem lesz sem francia, sem angol utánzat... A nyugateurőpaiak aztán mondhatnak, amit akarnak, egyet azonban meg kell tanulniuk: hogy minket nem értettek meg ... De épp az, amit nem értettek meg: a mi legjobb énünk, és ez jelenti a mi és talán az ő jövőjüket is.“ És ezt az első1 világháborúban egy Ernst Troeltsch írta, aki ez időben mégis csak az egyik legműveltebb német emberfő volt! E cél