Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - SZÍNHÁZ-FILM - Dávid Teréz — a Vidor család

képezték ezek a kisiparos családok annak ide­jén. Létük mindennapja kenyérgondok között telt el, már a szegényes ebéd elköltése közben ott vibrált mindnyájuk szemében a kérdés, mi lesz a vacsora? Helyzetüknél fogva közel kerültek ezek az emberek a munkásmozgalom­hoz. Hisz a délszlovákiai illegális pártsejtek (1938—1945) hálózatának egyik jelentős lánc­szemét alkották a kisiparos műhelyek: valósá­gos fészkei, gyülekező helyei lettek a föld­alatti szervezkedésnek. Munkaközben szenve­délyesen folyik a vita a kint történtekről, az események alakulásáról. Emellett azonban de­reng bennük a vágy, hogy lehetne ebből a nyomorból kitörni, felemelkedni, feljebb lépni egyet a társadalmi ranglétrán. így hát szük­ségszerűen két arca, két lelke van a Vidor családnak: a vitázó, szervezkedő, a munkás- mozgalommal kapcsolatot kereső szándék egy kispolgári illúzióval társul. . Vidorék szabó­műhelyéből kétfelé vihet az út: a munkás- mozgalomhoz és a kispolgári úrhatnámság felé. Hogy egy-egy ilyen család aztán merre sodródott, azt az események sajátos alakulása döntötte el. A Vidor család a „visszacsatolás­nak“ már a kezdeti napjaiban differenciálja magát a „honfoglaló anyások“ világától. Élet- ösztönük, szociális helyzetük s nem utolsó sorban a polgári demokrácia húsz éve idegenné teszi számukra a bokát csattogtató, méltósá­gos uramozó, nagyságos asszonyozó világot. Idegen, ellenszenves számukra mindaz, ami a műhely falain kívül történik, ugyanakkor szemük sarkából kacsintgatnak is felé. Tisztelnünk és értékelnünk kell Dávid Teréz szándékát, hogy említett két drámájával ellen­tétben lényegesen igényesebb témával pró­bálkozott. Hisz a csehszlovákiai magyar iroda­lomból úgymond teljesen hiányzik a Horthy megszállás irodalmi vetülete. Ilyenkor eszmé­lünk rá, hogy mily keveset tettünk közel­múltunk felmérése s ezzel összefüggően egy egészséges történelemszemlélet kialakítása ér­dekében. Dávid Teréz így közvetlen tapasztalat, tanulság és hagyomány híján szinte vaktában vágott bele a témába. A sokat akarás, a jót­akarás mohósága Dávid Teréz darabját félre­siklatta: ugyanis a magatartásában kispolgári Vidor család minden tagját az ellenállás el­szánt harcosává növeszti az írónő. A drámai mondanivaló ennek megfelelően így alakul: a Horthy-rendszerrel szembeni ellenállás első számú tényezője a kispolgár volt. Tanúi vol­tunk és feltételezhető volt a Horthy Magyar- ország viszonyai között az ilyen félproli, félig kispolgár családok bizonyos fokú ellenszegü­lése, lázadása, de ebből nem csinálhatunk történelmi általánosítást. Hirtelen nőttek ezek a Vidorok nagyokká, hősökké, mártírokká. Erősen úgy hat ez, mint mikor utólag humá­nus elvektől vezérelve belemagyarázunk a történelembe. Ahogy legördül a függöny, az embernek az a benyomása, hogy az írónő sokat markolt és keveset fogott. A cselekmény és a jel­lemek rajza a kielégítetlenség érzését keltik az emberben. Sokat beszélnek a szereplők és mégis keveset mondanak. Történelmi tanulság levonására törekedett az írónő és mégis adós maradt vele. Az egész történetnek valahogy nincs meg a gondolati koncentráltsága. A cselekmény alakulásának három fontos moz­gatója van: az utcán zajló és a hírek formá­jában kavargó történeti események, a Vidor család belső élete, valamint az „anyás“ magyar alakja. Ügy tűnik, mintha mindez mereven, külön vágányon futna. Dávid Teréz igyekszik csoportosítani darabjának szereplőit, de saj­nos, ez nem pótolja a történet megkövetelte belső drámai kohéziót. Az írónő jellemalkotásának ilyen fokozatai vannak: a helyzetteremtés, a helyzetnek meg­felelő figura elképzelése és a tanulság levo­nása. Sajnos, egy nagyon fontos mozzanat kimaradt, hiányzik az elmélyült jellemrajz, a jellemfejlődés logikája. így természetes, hogy a néző a dialógusokból mindig a tanul­ságot hallja a legerősebben. Dávid Teréznek sem sikerült elkerülnie drámaírásunk gyer­mekbetegségét, a kézzel-lábbal való oktatni akarást, a „látjátok ebből ez a tanulság“, mintha örökösen azt hallaná az ember, ne menj a fára, nem esel le, ne menj a vízbe, nem fűlsz bele. Ideje volna már odébb lépni és egy mű helyénvalóságát vagy ideológiai szükség- szerűségét nem a lólábszerűen kilógó tanulsá­gokkal okolni, hanem az élet igazát, a törté­nelem igazát művészi szinten megfogalmazó jellemekkel kifejezni. Vannak ugyan a drámának hitelesen és életszerűen megformált alakjai, mint Vidorné, Vidor, Suviksz, az újságárus és Boháč a szlovák újságíró. Ez is eredmény, azonban csak léi eredmény. Általában megfigyelhető, hogy a Vidor család egyes alakjainak (Vidort, Vidor- nét, Suvikszot, Janka nénit életképszerűeiv, hitelesen rajzolja meg az írónő, viszont mel­lettük már bántó sematikus figurák sorakoz­nak. Érezni, hogy amíg az írónő személyes élményre támaszkodik az egyes jellemek meg­formálásánál, addig otthon érzi magát, amint azonban a közvetlen élménykörtől eltér, el­veszti biztonságérzetét. Dávid Teréz szándékát kétségtelenül érté­kelnünk kell, el kell ismernünk művének rész­igazságait, részértékeit, azonban mint egész nem elégít ki bennünket. Az ilyen téma fel­tételezi, sőt egyenesen megköveteli az átfo­góbb, elmélyültebb társadalom- és történe­lemszemléletet. Műnk István, a darab rendezője, elsősorban a történelmi légkör megteremtésére törekedett. Ezt a szándékot igyekezett kidomborítani Kravjansky Mikulás színpadterve, valamint a fényhatások és a vetített kép alkalmazása is. Elmondhatjuk, hogy a darab adta lehető­ségek keretén belül a rendező helyesen értel­mezte és realizálta az egyes szerepeket. A színészi teljesítményekben lényeges eltéré­sek figyelhetők meg. Az egyes jellemek meg­formálásának erényei, illetve hibái kiütköznek a színészek munkájában is. Nem véletlen, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents