Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Egy népszerű magyarországi írónő
valóságosabban kívánnám Erdély légkörét és társadalmát ebben a kiváló drámában. A játékidő ezzel aligha húzódna el túlságosan. Ha van tere báró Kemény Simonné és a grófnők jeleneteinek — amelyek csak színesítik, de nem mélyítik el a drámát —, miért ne törhetne be jellemzőbben és hatásosabban a múlt század harmincas éveinek haladó szelleme a színműbe, ahogy ez Németh Lászlónak sikerült a Villámfénynél című drámájában, a két világháború közti évek egyik legsikeresebb és legmélyebb magyar színpadi művében. Végül még egy nagy színházi élmény: a tavasz elején tragikusan elhunyt Sarkadi Imre Elvesztett paradicsom című poszthumus színművének kitűnő előadása a Madách Színház Kamara Színházában. A budapesti kritikát érthetően befolyásolta a szerző rokonszenves egyénisége és tragikus halála; nálunk tagadhatatlanul nem volna ilyen hitele és visszhangja a színmű zsákutcába jutó főhőse enervált- ságának és az egész darabon vörös fonálként végigfutó egzisztencialista életérzésnek. Ettől függetlenül Sarkadi darabját nem lehet mély megrendülés nélkül végignézni és ez a szerző nagy emberábrázoló készségének, drámaalkotó képességének és nem utolsó sorban egyszerűségében is végtelenül finom, zamatos, művészi nyelvezetének -tulajdonítható. Hogy nem lett igazán nagy dráma Sarkadi utolsó színpadi műve, az annak tudható be, hogy hiányzik belőle a nagy konfliktus; Sebők Zoltánnak, az enervált lelkű főhősnek nincs kivel megmérkőznie, a sorsa már a dráma kezdete előtt elrendeltetett és amit a színpadon kapunk, az voltaképpen csak tiszta líra, fájó ráébredés, hogy Zoltán élete óhatatlanul elromlott, elvesztette a paradicsomot, amelyet egy fiatal lány tiszta szerelme megadhatott volna neki, ha sorsa nem siklik ki olyan1 szerencsétlenül vakvágányra. Nem vitás, hogy Sarkadinak a fiatal Mira személyében sikerült az utolsó esztendők legvonzóbb lányalakját megírnia. Eszményien szép, hogyan hajt ki a játékos lányból a szerelmében, önfeláldozó hitében erős és biztos nő. Sarkadi így valóban el tudja hitetni velünk, hogy az élettől fáradtan búcsúzó Zoltán egy édent vesztett el. Nem drámai hős, csak hulló csillag, ívben felröppenő, majd lehajló és a semmiben eltűnő csillag egy mézízű lírától terhes szeptemberben. De azért nem teljes rezignáció a színmű, ha nem is mutat semerre utat, mert valahogy kimondatlanul is érezteti, hogy a fájdalomnak, a könnyeknek is van értelme, ha ezek a könnyek egy teljességet, virágzást igérő holnap-érdekében omlanak. ■ Tavaly még lehangolt, hogy az új magyar darabok javában a felvetett problémák nem az életből adódtak, hanem utánérzések, íróasztal melletti elgondolások eredményei voltak. Az idei termés mintha már közelebb került volna a valósághoz, napjaink tüzesen égő és megoldásra váró problémáihoz. A kritikák rendszerint kiemelik az új színpadi szerzők jártasságát a szerkesztésben, nem egy esetben a párbeszédek elevenségét, ötletességét, romantikus lirizmusát, vagy humorát dicsérik. Szerintem azonban több kellene: az elsajátítható rutin, az álkonfliktusok helyett több ösztönösség, több életesség, igazibb bonyodalmak, valószerűbb összeütközések, a hősök lelkiállapotának mélyebb elemzése, nagy emberi drámák igazabb felvillantatása és nem utolsó sorban a társadalmi kérdések merészebb felvetése. Csak ez teheti rangossá, művészibbé és időtállóbbá az új magyar drámát. Végezetül hadd foglaljam össze: az évad hozott egy elbűvölően mély történeti drámát (A két Bolyai), egy európai rangú színművet a szocialista erkölcs máig keveset felvetett kérdéseiről (A tizenegyedik parancsolat), megmutatta az újjászülető magyar falu rajzát egy érdekes parasztdrámában (Hajnali tűz) és felvillantotta egy elbukó lélek tragédiáját (Elveszett paradicsom). Olyan eredmény ez, amellyel a magyar színpad a felszabadulás óta nem dicsekedhetett. Hozzá kell tennem, hogy erre idén nálunk és a többi népi demokráciákban sem akadt példa. A magyar irodalom tehát méltán büszke lehet az idei évad jelentős sikereire. Egy népszerű magyarországi írónő Szabó Magda a mai magyarországi széppróza egyik legnépszerűbb képviselője. A jelen pillanatban olyan „divatos író“-nak mondhatjuk őt, aki a közönségsikerét még. nem teljes mértékben az olvasók tudatosságának köszönheti. Ezt a közönségsikert az első regénye (Freskó) körül támadt kritikai vita váltotta ki és alapozta meg. A Freskó -t aztán gyors egymásutánban követték a további regények, két év alatt összesen négy darab. (Freskó: 1958, Mondják meg Zsófikénak: 1958, Az őz: 1959, Disznótor: 1960.) Ugyanezen két évben megjelent még Szabó Magdától egy verseskötet (Neszek: 1958), két mesekönyv (Bárány Boldizsár: 1958, Sziget-kék: 1959), és bemutatásra került egy színdarabja (Kígyómarás) és egy filmje is (Vörös tinta). A kritika által felajzdtt olvasónak a nagy könyváradásban jóformán arra sem volt ideje, hogy feleszméljen, szinte állandóan „sorban állt“ a rendkívül kelendő művekért. A félreértések elkerülése végett megjegyezzük, hogy Turczel Lajos
