Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - LÁTÓHATÁR - Ernest Hemingway: A katona hazajön

— Annyit aggódtam miattad, Harold — folytatta az anyja. — Tudom milyen kísértéseknek lehettél kitéve. Tudom, milyen gyengék a férfiak. Tudom, hogy drága nagyapád, az én apám mit mesélt a polgárháborúról, és imádkoztam érted. Egész nap imádkoztam érted, Harold.

Krebs az alvadó szalonnát nézte a tányérján.

— Apád is aggódik — folytatta az anyja. — Ügy véli, kiveszett belőled a becsvágy, nincs határozott célod az életben. Charley Simmonsnak, aki éppen egykorú veled, jó állása van és nősülni készül. A fiúk mind megállapodnak: mind el van szánva, hogy viszi valamire; láthatod, hogy a fiúk, mint Charley Simmons is, lassan-lassan hasznos tagjai lesznek a közösségnek.

— Krebs nem szólt.

— Ne nézz így, Harold — mondta az anyja. — Tudod, hogy szeretünk téged, és én a te érdekedben akarom elmondani, hogyan állnak a dolgok. Apád nem akarja korlátozni a szabadságodat. Ügy gondolja, meg kell engednie, hogy a kocsit vezesd. Ha el akarsz vinni kocsizni valami helyes lányt, annak mi csak örülünk. Azt akarjuk, hogy jól érezd magad. De< neki kell állnod valami munkának, Harold. Apádnak mindegy, mihez fogsz. Azt mondja minden munka tiszteletre méltó. De hozzá kell fognod valamihez. Megkért, hogy most reggel beszéljek veled, azután bemehetsz, és felnézhetsz az irodájába.

— Ennyi az egész? — kérdezte Krebs.

— Igen. Nem szereted az anyádat, drága fiam?

— Nem — mondta Krebs.

Anyja ránézett az asztal túloldaláról, szeme fényes volt. Sírni kezdett.

— Senkit se szeretek — mondta Krebs.

Nem, ez nem jó. Nem tudja elmagyarázni neki, nem tudja megértetni vele. Ostobaságot mondott. Csak megbántotta. Megkerülte az asztalt és megfogta anyja karját. Anyja kzébe dugta az arcát, úgy sírt.

— Nem mondtam komolyan, hogy nem szeretlek.

Anyja tovább sírt. Krebs a vállára tette karját.

— Nem hiszel nekem, anyám?

Anyja a fejét rázta.

— Kérlek, nagyon kérlek, anyám. Kérlek, higgy nekem.

— Rendben van — mondta az anyja szipogva. Felnézett Krebsre. — Hiszek neked, Harold.

Krebs megcsókolta a haját. Anyja feléje nyújtotta az arcát.

— Anyád vagyok — mondta. — A szívemen hordtalak, mikor kicsi baba voltál.

Krebs szédülést és valami hányingerfélét érzett.

— Tudom, mama — mondta. — Igyekszem jó fiú lenni a kedvedért.

— Letérdelsz és imádkozol velem, Harold? — kérdezte az anyja.

Letérdeltek az ebédlőasztal mellett, és Krebs anyja imádkozott.

— Most te imádkozz, Harold — mondta.

— Nem tudok — mondta Harold.

— Próbáld meg, Harold.

— Nem tudok.

— Akarod, hogy imádkozzam helyetted?

— Igen.

így hát anyja imádkozott helyette. Aztán felálltak. Krebs megcsókolta anyját és elment hazulról. Védekezett az ellen, hogy az élete bonyolult legyen. A dolog voltaképpen egy cseppet se hatott rá. Sajnálta anyját és azt, hogy hazugságra kényszerült miatta. Elmegy Kansas Citybe és munkát keres, akkor anyja megnyugszik majd. Lehet, hogy lesz még egy jelenet, mielőtt elindul. Nem megy be az apja irodájába: Ezt az egyet elmulasztja. Azt akarja, hogy élete zökkenő nélkül menjen. Éppen most kezd ez így menni. Nos, ennek mindenképpen vége. Át fog menni az iskolába, megnézni, hogyan játszik Helen base- ballt.