Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Ordódy Katalin: Vallomás
Fekete mellett ültem a kávéházban, ahol egy óra múlva találkoznom kellett valakivel. Bőven volt időm s amint az újságokban böngésztem, egy férfire lettem figyelmes. A közelben téblábolt s amikor ránéztem, pillantását lekapta rólam. Beletemetkeztem a lapokba, de alakja egyszerre csak árnyékot vetett az újságra; ott állt előttem. Felpillantottam és ő leküzdve félszegségét engedélyt kért, ht>gy asztalomhoz ülhessen. A szemközti székre mutattam. Neve, amelyet elhadart, semmit sem mondott nekem. — Nem szívesen zavarom — mentegetődzött — bizonyára nem emlékszik rám, bár futólag már találkoztunk az üzemben. Akkor olyasmit említett, hogyhogy szeretne megismerni bennünket, az életünket... Itt megakadt egy lélegzetre, majd nekigyűrkőzve folytatta: — Szeretnék valamit elmondani. Kicsit melegem lett. Sejtelmem sem volt róla, mit fogok hallani, de az, amit úgy óhajtottam titokban, hogy valaki hozzám forduljon és megajándékozzon bizalmával, ahelyett, hogy elégedetté tett volna, meglepő módon inkább szorongást keltett bennem. — Nem voltam munkában sem tegnap, sem tegnapelőtt. Ma aztán bementem és újból szóltam a csoportvezetőnek: tegyenek el, helyezzenek másik műhelybe. Hetek óta rágtam a fülét, de a legkisebb megértéssel sem volt... Félszegsége eltűnt, folyékonyan beszélt. Áradó szavainak hevessége a kazánt juttatta eszembe, melynek szűk szelepjén tódul a már-már robbanással fenyegető gőz. — Mert, hogy szükség van rám! Ha el akarok menni, pótolhatatlan vagyok. Nem is kell lefestenem, lehordtak, mint egy zöldfülűt. Az üzemi bizottság előtt álltam, a szabadságomból négy nap fuccs! Fújt egyet, rövid szünetet tartva, mielőtt folytatta. — Nyolc évig semmi baj sem volt velem. Hát miért nem gondoltak rá egy percig sem, hogy ok nélkül nem makacsolom meg úgy magam? — Ok nélkül? — csodálkoztam. — Ez az — bólintott. — Éppen erről szeretnék beszélni. Különös helyzetbe kerültem. Másnak talán nem jelentene problémát, vagy ha igen, könnyű szerrel elintézné. De hogy megértsen, az elején, egészen az elején kell kezdenem. — Odahaza a szülőfalumban, — nem is volt az falu, inkább nagyközség — tehát odahaza tanultam ki a szakmámat. A mester, akinél inaskodtam, fiatal ember létére tekintély volt a közéletben, de meg a szakmájában is. Az egyik fajta tekintélyt talán módos feleségének köszönhette, a másikat a saját szakértelmének. Három inast és két segédet tartott. Jó ajánlólevél volt, ha valaki az ő keze alól került ki. Abban az évben szabadultam inaskodásomból, mikor kitört a háború. Szüleim nagy örömére megmaradhattam továbbra is a mesternél, mert az egyik segédet behívták a katonasághoz. Két év sem telt bele, megnősültem. Feleségem leánykorában a tanítóéknál mindeneskedett, s házasságunk után is bejárt kisegíteni. Az apósom a szomszéd falu uradalmában volt cselédember. Szűkösen éltünk, de fiatal házasoknál még sok mindent könnyen pótol Vallomás Ordódy Katalin
