Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

a Lipót-rendet, mely öt, egy másik epigram- mája szerint „mint egy kokárda, arra emlékezteti, hogy ő a császáré". De ezzel sem a magyar, sem a szláv, sem a német kérdés nem tisztázódott és így n»m csoda, ha a nácizmus szellemi atyja. H. Sh. Chamberlain a szlávságot „kialakulatlan embernyájjá" degradálja!

A másik végletet az egyik legsajátosabb német kultúra-filozófus, Rudolf Pannwitz jelenti, akit 1931-ben, ötvenedik születésnapján oly nevek köszöntöttek, mint Coudenhove-Kalergi és Albert Verwey, Fritz Strich és Leopold Ziegler, Theodor Däubler és Alfred Mombert. Pannwitz, mint Heraklitos tanítványa, e görög bölcs Európa—Ázsia szintézisét folytatja: „a logosszá vált mítoszt és az Európává vált Ázsiát". Nem lesz érdektelen megjegyezni, hogy 1933-ban a gleichsaltolt „Literarische Welt" új főszerkesztője, Karl Rauch, így volt kénytelen felsóhajtani: „És meg kellett érnünk, hogy Pannwitz — Nietzsche örököse — elfordult tólünk és a német népről ezt nyilatkoztatta ki: Ezt a népet elhagyom hát, miután a szellemnek ez az árulója és a léleknek ez a szatócsa, egy fél életen át halálra kínzott. Ha valamikor feldereng bennetek a nagyság iránti megbecsülés és felnő bennetek a felelősség tudata, akkor olyan leszek, mint itt körülöttem a hegyek, és Ti velem vándorolhattok és bennem lakhattok, de én már csak a napot és a holdat érzem, az emberhez már elkésetten jöttök." — Itt egy pillanatra újra felvillan a német mizériába ágyazott szellemember fullasztó tragédiája: mintha Pannwitz

— a politikai végkonzekvenciára nem is gondolva — előélte és példázta volna Thomas Mann-nak a hitlerizmus által becstelenné fertőzött németségtől való kegyetlenül elriasztó elfordulását!

Pannwitz 1920-ban megjelent „Európa" című röpiratában szinte hallatlant követelt: az eredendő fehér-fekete bűn történelmi korrekcióját, jóvátételét: „Az igazi Kelet-Porosz- ország, szláv voltánál fogva, kell hogy a szlávságot igenelje, hogy így a német híd lehessen a szlávok, a csehek, lengyelek és oroszok felé". Fs ez nem hirtelen adódó ötlet, vagy pillanatnyi elmezavar, de következetes kicsengése annak a felismerésnek, melynek Pannwitz már a háború utolsó esztendejében (1918) megjelent „Németország és Európa" című könyvében hangot adott: „A germánok utódait a szlávokban kell látnunk, ök jelentik a jövő feltörekvő népfaját, a jövő népét. Egész Európa szempontjából úgy kell kezelnünk a szlávokat, hogy az örökségi átmenet erőszak és törés nélkül, lassú átitatódással menjen végbe, hogy az európai összkultúrát az új kultúra-hordozók békében és békésen vegyék át, mert csak így lehet megakadályozni, hogy az ne tiportassék el rettenetes harcokban. Arról van szó, hogy mi ne a szlávok igájába kerüljünk, de a szláv vértől és szellemtől meg- újhodjunk. Mindnyájunk jövője a szlávokkal szemben folytatott politikánktól függ."

Ez a német fülnek szinte istenkáromlásnak tetsző profétikus figyelmeztetés teljes vissz- hangtalanságba fulladt. De Franz Marc Verdun poklában, 1916-ban, nem érzett e valami hasonlót, amikor szorongva — „egy kis bizalmatlansággal a szívem körül" — írta frontlevelében: „Nem fogják-e a világ szellemi vezetését nemsokára a szlávok, jobban mondva az oroszok átvenni, mialatt Németország szelleme harácsoló háborúkban és dölyfösködő portyákon elzüllik".

Pannwitz felismerését, Franz Marc szorongó félelmét a hitlerizmus és az adenauerizmus egyformán és kategorikusan — halálosan — cáfolja és tagadja.

A tegnapot újra kell kezdeni, és élőiről kezdeni. A Zeitschrift für Geopolitik szerint „a térmarkolás ma még csak az előkészület stádiumában van". Csak a szinonimák változnak: egyszerű „sorsszükséges kinyulásról" beszélnek, máskor „térmarkolásról". Hans Grimm, a notorikus tér-uszító minden gátlás nélkül is- mételtetné meg a második világháborút: „A cél... mindenek ellenére ugyanaz maradt: a német tér-szűkét egy szükségessé vált tér- bővítéssel megszüntetni. És e célt semmi sem szolgálja jobban, mint a bolsevizmustól felszabadított keleteurópai térség." Grimm legalább őszinte: a „keresztes hadjáratot" eszközként használja fel a német cél szolgálatában: „semmi sem szolgálja jobban" ... A Nyugaton leplezetlen militarizmussá egyenlítődött klerikalizmus tömjénfüst mögé ködli és rejti a kizárólagosan német tőkés érdekek keleti rablóhadjáratát. A már többször idézett geopolitikai folyóirat nem hímez, nem hámoz, nem kertel, nem fordítja szemét az ég felé, és nem vet keresztet, die ápertén kimondja (1953. 1.): „Egy kelet ellen indított győzelmes háborúval az elvesztett keleteurópai országokat kell visszaszerezni. És ez mindenekelőtt a balti államokra, Lengyelországra, Csehszlovákiára és a délkelet európai országokra vonatkozik".

Nem német földet kell visszaszerezni, de idegen országokat, idegen népterületeket újra bekebelezni. De hogy lehet visszaszerezni azt, ami nem az enyém? Ügy ahogy megtették tegnap, ahogy a magukévá okkupáltak mindent, amit „átvándoroltak“. Visszaszerezni az elvesztett területeket: ez a beállítás önmagáért beszél és kötetek helyett beszél. Ami tegnap kicsúszott a kezükből, azt kell holnap „visszaszerezni". Ez az ő felszabadításuk! Német- Európa nem tűr más célkitűzést, más értelmezést, Német-Európa az imperialista tekintetnélküliség és a német kizárólagosság brutalitásából adódik. Johannes Feridnand Barnick fentebb idézett művében, (A német tromfok), a világ legtermészetesebb hangján jelenti ki, hogy a „lengyeleket és más szláv népeket majd kitelepítik vagy jobbágymunkára fogják". És ez ma íródott: a XX. század második felében, tízegynéhány évvel a második világháború után! Barnick jobbágyról beszél, mert középkorban gondolkozik. Üj ikalózkalandok előtt a