Irodalmi Szemle, 1961
1961/4 - Szőke József: Történetek a tó partjáról
pokoli zajt, port, olvadt aszfaltot és menekül bálványaitól. Képes hetekig apró sátrakban kuporogni, ázni-fázni, ézernyi szúnyoggal hadakozni, mázsányi pogy- gyászt cipelni és erdőben kotyvasztott ételt zabálni, de megy, mert a jóból is megárt a sok és ő még jobbat akar. De hová?... Félórányira a várostól Brno. Harminc percig ráz a villamos, egymás után hagyja el az oszlopsoros palotákat, csupaszfalú házakat, kirakatsorokat, rendezett parkokat és a város észrevétlenül belesimul a vidékbe, a zöldelő kukoricaföldekbe. A villamoson emberek tolongnak, mindenféle málhákat cipelnek és olyanok, mint a menekültek, akik minden vagyonukat a hátukon cipelik. Udvarias vigyorral egymás lábára taposnak, de most nem veszekednek, mert fürödni mennek, strandolni, horgászni, csónakázni. Bezzeg, ha munkába sietnének .. . Bistrick-nél, ahol a Kníničská erőművel nyakonragadták a Svrátka folyót, vadregényes környezetben fenyves és lombos erdőkkel borított hegyek közt, tíz kilométer hosszú tó húzódik, tele fehérszárnyú vitorlásokkal, tompán dohogó motoroshajóval, csónakokkal és bizakodó fürdőzőkkel. A távolbavesző két part erdeiből a kirándulók „áldozati“ tüzének füstje tör a magasba, zöldre mázolt apró vikend-házak, tömzsi csónakházak húzódnak a parton és vesznek bele a hegyremászó rengetegbe. És víz, víz, álmosan ringó víz, az emberek nagy bálványa, amely előtt minden nyáron leborulnak. Horgászok A part áthatolhatatlan fűzfabokrai közt rejtelmes kis utak, járatok húzódnak, torkollnak apró tisztásokra, piciny öblökbe, sejtelmes fűfészkekbe, lombsátrakba. Messziről mindez úgy tűnik, mintha az örök mozdulatlanság partjait simogatnák a tó fehércsipkés hullámai. A bugrisfejű fűzfabokrok egyetlen gyapjas szalaggá szövődnek és tövüket mindenhol vastagszárú, öles fű béleli. A bokrok közül horgászbotok hajolnak a víz fölé, tövüknél néma, mozdulatlan emberek ülnek és merednek a vízre. Olyanok, mint a partra lökött tuskó, sötétek, szürkék, csak az arcuk világít. Itt minden zug, minden kicsi öböl külön világ, s bennük a horgászok az atomjaira hullott emberiség. Örök rejtély marad előttem, hogy miért éppen az egymás nyakán lógó városi emberek menekülnek ebbe a szótlan, magányos száműzetésbe. Talán ráúntak egymásra? Avagy a jóból is rossz a sok, s ahogy az egészséges szervezet tiltakozik a túlhajtott élvezetek elien, az ember társas lény lévén, épp így menekül a csendes magányba, ha már túlsókat boldogította egyik a másikat. Nem véletlen, hogy éppen azok lesznek a legszenvedélyesebb horgászok, magányos kirándulók, akik „odahaza“ a kollektív élet leglelkesebb propagátorai, akik a mozibajárástól kezdve mindent együtt akarnak csinálni és csináltatni az emberekkel. Ügy látszik, hogy a természet (az emberi természet is!) nem engedi, hagy megerőszakolják. Minderről nehezen beszél Jaroslav Trechát, aki üzemében, a brnói Elektro- svitben szakszervezeti funkcionárius, s most itt ül velem a horgászbot mellett. Kerek fején rádiósipka, kövér arcán, széles állán ősz borosta, szemét összeszűkíti a nagy figyelem, ahogy a vizet nézi, orra vörös, kezét barnára égette a nap s görnyedő háta mutatja, hogy már nem éppen fiatal. — Jól néznék ki, ha még itt is a nyakamon ülne az egész üzem. — Talán nem szereti az embereket? — Dehogy nem. — Hát akkor? — Elegem van belőlük egész nap.
