Irodalmi Szemle, 1961

1961/4 - Dobos László: Szélesebb irodalmi látóhatárt

kötőjévé. Vagy fogalmazzuk ezt másképp: nem békélhetünk meg azzal, hogy a magyar nyelvterület irodalmi gondolkodásunk határait is megvonja, mert ez szűkös keretek közé szorítaná életszemléletünket, gondolkodásunkat és nem utolsó sorban az alkotások tematikai merevgörcsét, megrekedtségét idézné elő.

A paraszti plebejusi életmentalitáson kívül van irodalmunknak egy másik eszmei vénája is: a polgári származású idősebb alkotó írócsoport tevékenysége. (Egri Viktor, Dávid Teréz, Monoszlóy Dezső, Nagy Irén, L. Kiss Ibolya, Ordódy Katalin stb.) Helyüket és tevékenységüket tekintve ez a csoport átmenetet, hidat képez a kritikai realista író magatartása és a szocializmus eszmeisége között. Alkotásaik értéke és légköre már kezdeti években differenciálódást mutat. Ordódy Katalin, L. Kiss Ibolya és Nagy Irén müveiben a múltnak egy jóakarattal megrajzolt, de ugyanakkor szentimentális képe vetítődik elénk. Dávid Teréz drámai és prózai írásai főleg a polgári, kispolgári életmentalitás bírálatával, jelentenek értéket. Monoszlóy Dezső költészete a polgári individualizmus talajáról indulva keresi helyét az élet mai viszonyai között. Ezen írók hőseinek rajzában kidomborodik ugyan az erkölcsi elem is, de értékét tekintve, ez nem más, mint a kispolgári élet sajátos életmorálja. A polgári múltú írók közül legtöbbre Egri Viktor vitte, aki a polgári életmentalitás bírálatán kívül megpróbálkozott a munkásélet ábrázolásával és egyes drámáiban kísérletet tett a szocialista ember profiljának, humánumának az ábrázolására is.

Ez és ennyi lehetne irodalmunk eszmei genezise: alakuló, önmagát kereső paraszti plebejusi írói életszemlélet és a szocialista realizmus eszmeiségéhez közelítő polgári valóság szemlélet. Ennek eredményeként szépirodalmunk alakjai zömükben paraszti és kispolgári figurák. A munkásélet s az értelmiségi problémák ábrázolásával csak elvétve találkozunk.

Ez év márciusában megbeszélést hívtunk össze a Szemle szerkesztőségében. Az összejövetel célja az volt, hogy a párt-évforduló alkalmából a munkásélet, a munkásmozgalom témakörére irányítsuk íróink figyelmét. Felfogható ez szervezési ügyeskedésként is a szerkesztőség részéről, viszont maga a tény, hogy egyáltalán szükség van a munkásmozgalom irodalmi ábrázolásának ilyen adminisztratív szorgalmazására, már elgondolkodtatja az embert. Kereshetnénk és sorolhatnánk az okokat, de a végén úgy is csak irodalmunkban elenyészően kicsi a részaránya. Ez a témakör mintha idegen volna és kívül esne szépíróink figyelemének körén, irodalmi szűzföld. Pedig hát a magyar munkások és azok kommunista vezérei hősiesen, az első vonalakban küzdve, vették ki részüket a csehszlovák munkásmozgalom harcaiból. Valahogy lassan bontakozik vagy egyáltalán hiányzik belőlük a társadalmi viszonyok összefüggéseit kutató és egyeztető intellektuális érzék és szemlélet, aminek lépten-nyomon hiányát érezzük.

Gátlásoktól terhes, a múltat értékelő történelem szemléletünk. Ennek egyik okát többek között abban látom, hogy az elmúlt húsz év sorsdöntő történelmi eseményeiben, egyes kivételektől eltekintve, a dolgozók tömegei és a csehszlovákiai magyar értelmiség csupán passzív szerepet játszott. Mennyivel előnyösebb helyzetben volt a szlovák irodalom idősebb és középkorú nemzedéke. Részese és tanúja lehetett egy fegyveres nemzeti felkelésnek. A mi élményvilágunkból sajnos hiányzik ez a lépcsőfok. Nekünk csak a robbanásig feszült ellentéteket engedte látni a történelem. A paraszti világ ellentéteit a bőrünkön éreztük ugyan, de a nyílt történelmi összecsapásnak már nem lehettünk részesei, sem szemlélői, legfeljebb tudomásul vehettük azt. Voltak ugyan magyar katonái is szép számmal a Szlovák Nemzeti Felkelésnek, de ezáltal még nem válhatott népi-nemzeti élménnyé, mint ahogy a szlovák nép életében történt. A magyar irodalomnak nincsen és nem lehetett Garammenti krónikája. Mi a történelem országút járói az események keskeny ösvényére kerültünk. Háborús témájú alkotásainkban is a hangsúly a pusztítás, a fasizmus barbársága miatt szenvedő ember helyzetének és érzékállapotának a leírásán van. Egri Viktor Tűrj Üllő című regényének Mártonján kívül nincs irodalmunkban ellenálló, a fasizmussal fegyverrel szembeszegülő figura. A felkelés történelmi élményét nálunk egy szociográfiai irodalmi eszménykép s egy erős szociológiai érzék helyettesítette.