Irodalmi Szemle, 1961

1961/3 - FIGYELŐ - Tolvaj Bertalan: Győry Dezső: Gömöri rengeteg

saink sokat vitatkoznak a múlt elerőtlenedett, visszajáró „hősei“, azaz kísértetei ábrázolásának mikéntjéről. A rokonszenvvel ábrázolt „diabolikus", negatív hősöknek az irodalomban betöltött szerepe, széles tere hovatovább anakronisztikus, provinciális jelenség; akkor, amikor a néphatalom tizenötödik évében még nincs kielégítő, színvonalas munkásirodalmunk, amikor a nemzet vezető osztályának életéről, fejlődéséről oly keveset tudhatunk meg az irodalomból, minden esetre hasonlíthatatlanul kevesebbet, mint a „hazai levegőtől elzárt" egykori proletárirodalomból, Kiss Lajos, Karikás, Lengyel vagy Illés Béla és Hidas regényeiből.

Ez az irodalom fiatal irodalom volt, hagyományokra támaszkodott ugyan, de mégis teljesen új utakon kellett járnia, és mégis tükrözte mindazokat a fontos kérdéseket, amelyeket a magyar élet számára feladott. S nemcsak a kérdéseket, hanem a megoldásokat is. Szinte valamennyi tárgyalt regényből, novellából kielemzi Kun azt a problémát, amely 1919 és 1945 között az egyik legfontosabb megválaszolandó kérdés volt: a magyar föld, a magyar parasztság és a proletárhatalom viszonyának a kérdése, a második Tanácsköztársasághoz vezető út problematikája. Ami az első problémakört illeti, lényegében ez a kérdés súlyosodott idehaza a népi irodalom mélyében is. Ebben a kérdésben magának Kun Bélának is nagy utat kellett megtennie a helyes válaszig. Amiről Petőfi tanulmányáig alig tudunk, tragikusan félbeszakadt életének utolsó időszakában maga is a politikai és írói népfrontpolitika fontosságát hangsúlyozta, az antifasiszta demokratikus Magyarország megteremtéséért folytatott küzdelmet igenelte. Mint politikusnak, elsősorban az ragadta meg Kahána regényében is figyelmét, hogy miképpen alakul, fejlődik a munkásosztály vezető ereje, a kommunista párt körül az egységfront, miképpen szélesedik a munkáshatalom bázisa. S bár minden egyes regény elemzése éles, erős kontúrokkal rajzolja fel a történet, a cselekmény osztálybázisát, szociális jellegét, mégsem irodalmiatlan, szűk ez a szemlélet,

— különösen később nem az, — megérti és helyesli Kun az irodalomnak azt az „önmozgását" is, amely pl. Hidas regényében, a Ficzek úr-ban, a századelő pesti külvárosi életének széles panorámájában tárul az olvasó elé. Kun természetesnek tartja, hogy ebben a korszakban, ebben a millieuben, a felfelé és lefelé tartó áradásban evickélő kispolgár a középponti figura, a látóhatár magaslatán álló személy, mert ez a pozíció biztosítja az előre- hömpölygő élet reális áttekintését, hű ábrázolását.

Hidas regényében a vasmunkás Novák és az agrárszocialista Rosta találkozásában a munkás-paraszt szövetség új, helyesebb megvalósulásának írói ábrázolását üdvözli. Ezt írja: „Hidas olyasvalamire tapint rá, ami nemcsak a magyarországi szocialista mozgalom háborúelőtti időszakának, hanem a magyar

forradalomnak és a magyar proletariátus forradalom utáni fejlődésének is egyik alap- problémája. S ez nem más, mint az ország demokratikus átalakításáért vívott küzdelem kérdése, a félfeudális csökevények kérdése, s legfőképpen a parasztkérdés, a földkérdés!" Hidas készülő regénytrilógiáját egészében úgy értékeli Kun, mint amelyből meg lehet érteni nemcsak a 18/19-es forradalom felé tartó magyar élet képét, hanem sokat meg lehet érteni azokból a harcokból is, „ ... amelyeket a dolgozók kialakulófélben levő népfrontja jelenleg folytat Magyarországon a fasizmus ellen, a polgári demokráciáért“.

Ilyen előzmények után, ebben az eszmei környezetben érthető és értékelhető csak Kun legjelentősebb irodalmi tanulmánya, a Petőfi- tanulmány. Ismét nem véletlen, hanem na- gyonis szükségszerű, hogy amiként idehaza a plebejus-demokratikus politikai szemléletű népi irodalomhoz tartozó Illyés érzi szükségét annak, hogy újjá rajzolja a meghamisított, eltorzított Petőfi-képet; úgy a kommunista emigrációban a megszületendő magyar néphatalom döntő kérdéseivel, a parasztkérdéssel a népi demokratizmus problémáival viaskodó Kun Béla nyúl Petőfihöz, hogy eszmei, ideológiai segítséget nyújthasson vele és általa az átalakulásért küzdő magyar népnek. Nem egyszerűen az orosz és ukrán nyelvű Petőfi kiadásához írt előszó ez a tanulmány. Létrejötte történelmi szükségszerűség volt, annak jele, hogy a magyar kommunista emigráció megértette: miképpen kell az új körülmények között folytatnia a küzdelmet a felszabadulásra váró magyar néptömegek ügyéért. Az alapvető politikai szemlélet nagy különbségei ellenére lehetetlen nem észrevenni a szándék és indulat közeli rokonságát, amely Kun 1936-os Petőfi-tanulmányában, és Illyés 1936- ban írt Petőfi kötetében munkál. Ezt a rokonságot a történelem hozta létre. A népi irodalom radikális korszaka nagy szándékainak és a kommunista párt népi demokratikus politikájának találkozásáról van itt szó. Illyés így fejezte be a Petőfit: „...gondolatai, nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról s a nép jövőjéről változatlanul időszerűek. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek szépségét élvezi s elzárkózik a bennük rejlő parancstól." Illyés számára Petőfi neve a demokratikus átalakulás zászlaja volt; az volt Kun számára, a kommunista irodalompolitika számára Is. A közös törekvések visszhangjaként halljuk másfél évvel később a nemzetközi kommunista irodalom orgánumából e szavakat: „...Petőfi szellemének elárulása lenne, ha életének és halálának, szavainak és tetteinek tanulságából nem értenők meg azok égő aktualitását...“ (Lamy Georges: Alexander Petőfi dér Nationaldichter Ungarns. Internationale Literatúr. 1938. Nr. 8. S. 107—114 p.)

Lehetne vitatkozni azon, hogy mennyivel árnyaltabban, talán elismerőbben is megrajzolhatta volna Kun Széchényi és Kossuth alakját Petőfi tanulmányában, s hogy mennyivel volt