Irodalmi Szemle, 1961

1961/3 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: A futó téllel

— Azon a másikon is segítettek, emlékszik, tanító úr, aki most katona. Maga tanította beszélni, mert selypített. Kint a gyepen, este tizenegy óráig is. Bizony hányszor mondogatta neki, hogy fektesse a nyelvét... De az akkor volt, ötvenegyben, most valahogy elbitangolnak ...

Nem bitangéinak. Itt lesik a szót, és a tanító elpirul az egyszerű dicsérettől. Elpirul, hiszen csak kötelességét teljesítette.

Hivatástudat? Hát igen, enélkül nincs kötelességteljesítés!

Itt az is kötelesség, de úgy nézem, természetes, Íratlan közösségi törvény, hogy felbomlott már a peremre szorított péró élete. Befogadta őket a falu építkezési rendje, hiszen azt bizonygatják, hogy már a „fehérek“ között állnak a házaik. A házak egymáshoz simulnak, lassan végképp eltűnik a megkülönböztetés, cigány, nemcigány. Nem kell hozzá más, mint a munka, az egyforma teremtő, alkotó munka.

És erről a munkáról, a közösségi élet változásairól beszélgetünk Pál Márton elvtárssal az előadás után.

A petróleumlámpa gyér fénye az asztalra hull.

— Kormos a lámpa ... — kezdem a sötétséggel, hogy innen induljunk a világosság felé.

—1 Ötvenkilencre van tervezve a villany... — előzi meg a kérdést Pál Márton. — Most bizony néha még petróleum sincs, de már minden új házat úgy építenek, hogy csak a kapcsolót kell elfordítani, no meg a tetőn a drótot egybekötni! — teszi hozzá nevetve.

— Mennyi az új ház? — kérdem.

— Ötvenkettőtől negyvenhét épült. Összesen százhetvenkettő a házszám.

— Lélekszám?

— Nyolcszázharminc.

— Földterület?

— Hétszázhatvan hektár. Kaszáló, legelő, szántó, tehát az összterület.

— Egyénileg gazdálkodó?

— Egy van még, Tajti Béla.

— Jobban jön ki így? — firtatom.

— Jobban ? ... A fia az állami birtokon dolgozik, csak úgy tudják teljesíteni a kiszabott terménybeadást!

Kormoz a lámpabél. Még egy telet átkormoz, majd kivirágzanak a fák, a villanypóznák is, és velük talán Tajti Béla szíve, szándéka is kivirágzik.

Már az iparról beszélgetünk, ami túl van a dombokon, túl a Csevicse forráson, a Gortva patakon.

— Ügy nagyjából vagy nyolcvan ember dolgozik kint... — adja meg a felvilágosítást Pál Márton. — A legtöbben Pótoron és Ostraván. Egyesek meg Jachymovban és a karvinnái építkezéseken.

— Füleken? — kérdezem.

— Oda kevesen járnak.

Kormoz a lámpabél, és komorkodik a szó is, ahogy kérdezés nélkül folytatja:

— Nincs fiatal munkaerő. Összevissza három. A tizenkilenc párttagból is csak négy dolgozik a szövetkezetben.

— De itt laknak, nem? — szólok közbe. — Hazajárnak a munkából, segítenek talán ... vagy nem?

— Havonta, hetente egyszer jönnek haza. Akkor meg itt a ház körüli munka, a készülődés... Jó lenne... — tűnődik — szeretnénk átvenni a homok- és kőbányát kint a Borókás kútnál. Tizennégy-tizenöt embert tudna foglalkoztatni, így ideköthetnénk ennyit.

— Gyümölcs? Szőlők? — kérdezem, és a Medvesalja elnevezésre gondolok, medvékre, korai hófúvásokra, kései tavaszra.

— A Gyertyánbükkoldal jó lenne gyümölcsösnek ... — válaszolja. — Most legelő. A Tamás-hegy meg szőlőnek. Az most szántó.

Az állatállomány így osztódik meg a hétszázhatvan hektáron: 107 darab juh. 147 szarvasmarha, 163 sertés szövetkezeti tulajdonban, 64 tehén és 78 kecske magánkézen. Sertés? Most van az ölések ideje, változik tehát az állomány.