Irodalmi Szemle, 1961

1961/3 - DISPUTA - Jan Rozner: Az új cseh próza

erre rendszerint ezt felelik: színházba kell járnotok és hangversenyekre — olvassatok regényeket és verseket. Sajnos ilyen válaszok nem is érintik a felvetett kérdés lényegét.

Am ilyen általánosságban feltett kérdésre nagyon nehéz is megfelelni. A szocialista etika nem állította össze a maga tízparancsolatát, s ez némelyek szerint a marxista etika kidolgozatlanságának és kiforratlanságának a bizonyítéka.

De még az alaposan kidolgozott szocialista etika sem fog arra törekedni, hogy ilyen tíz- parancsolatot fogalmazzon meg. Az erkölcsi kérdéseket feldolgozó szocialista irodalom se adhat tanácsokat az embereknek, hogy bizonyos konkrét problémákat miként oldjanak meg. Az irodalom csak annyit tehet, hogy az emberekben felébreszti az erkölcsi felelőség tudatát saját tetteikért. Az irodalom nem oldhatja meg az emberek erkölcsi problémáit, mégpedig két oknál fogva. Elsősorban is az általános receptek és tanácsok rendszerint hamisnak bizonyulnak és nem alkalmazhatók minden esetben. Másodszor az általános jellegű tanácsok nagyonis leegyszerűsített problémákat tételeznek fel, s ezek az életben nem szükségszerűen fordulnak elő, inkább kivételeket képeznek. Ezért az az irodalom, mely tanítani vagy dorgálni akar, szükségszerűen leegyszerűsít mindent s a valóságos kérdéseket nem is képes felfedezni.

Az alábbiakban Rozner elvtárs Mária Jan- čová Divé husi (Vadlibák) c. novella gyűjteményének Komunistka (Kommunista nő) c. novellájára mutat rá s a következőket mondja: ...itt minden oly egyszerű, mint a régi erkölcstanító irodalomban, ahol a tanítónőt Erénynek, férjét Alattomosságnak, a férj édesanyját Bigottságnak és szeretőjét Bűnnek nevezhetnénk. Ebben az irodalomban a rossz szükségszerűen vereséget szenved.

Ezzel szemben kiemeli Nadéžda Sochová Báječná nedéle (Nagyszerű vasárnap) c. novelláját, amelyben két immár nem fiatal ember találkozik véletlenül egy vasárnap délután; rájönnek, hogy nagyon közelálló rokon lelkek, s ha együttmaradnak, boldogok lehetnének. Mégis elválnak, mert a férfinak felelsége és gyermekei vannak. Feleségéhez ugyan sosem kötötte valami nagy szerelem, nem is értik egymást, de semmit nem vethet az asszony szemére, bár az nagyon átlagos jellem. Ha elhagyná családját, sosem menekülne meg a lelkiismeretfurdalástól, így nem is lehetne igazán boldog s az elbeszélés hősnője sem találná meg boldogságát az ő oldalán.

Az erkölcs, illetve az erkölcsi jó, itt is diadalt aratott, de furcsa győzelem ez: a kettő közül egyiket sem tölti el az elégedettség, mint azt mélyen erkölcsös elhatározásuk után elvárnánk. Épp ellenkezőleg, ettől kezdve mindkettő azzal a tudattal folytatja életét, hogy ez soha be nem teljesedett.

Rozner elvtárs a továbbiakban megállapítja, hogy az erkölcsi kérdéseket felvető irodalomra nézve nemcsak az egyszerűsítés és meddő moralizálás jelent veszedelmet, hanem az új konstrukciók és sémák megteremtése is, mert a sematizmus kísérője lehet minden problémának és minden témának.

Itt például utal arra a sajátságos sematizmusra, mely az utolsó évek prózájában nyilvánult meg, annak a mai ifjúsághoz való viszonyában. Kétféle nézet uralkodott el ebben a tekintetben. Az első szerint a mai ifjúság apolitikus, nem gondolkodik, önző és cinikus, a másik nézet szerint a mai ifjúság, há jobban megismerjük, lényegében ugyanolyan, mint mi magunk voltunk annak idején. Egyik nézetnek sincs különösebb jelentősége a mai ifjúság megismerése szempontjából. A háború utáni ifjúság kétségtelenül más, mint az előző nemzedék; más nyugaton és annál inkább nálunk, mert megváltozott társadalmi és politikai feltételek között növekedett. Ezt az ifjúságot nem magyarázza meg az ellentét, de a párhuzam se az előző időszak ifjúságával. Meg kell találni sajátságos, specifikus vonásait, ez azt jelenti, hogy meg kell érteni azokat a körülményeket, amelyek közt növekedett és ezekből kell megmagyarázni.

Rozner elvsárs itt Ivan Klíma Bezvadný deň (Jó nap) c. elbeszélését említi s megállapítja, hogy az 1953. év főiskolás ifjúsága, amelyet e regény ábrázol minden valószínűség szerint más, mint a mai, nyolc évvel későbbi ifjúság, hiszen ennek élményvilágából teljességgel hiányzik a háború, s a háború utáni évek politikai harcainak élménye. Az alábbiakban pedig így folytatja:

Am az utolsó évek prózaíróit éppen az jellemzi, hogy félve kerülik az ilyen és hasonló szociológizáló sémákat. Az egyes emberek ábrázolásából indulnak ki és ügyelnek arra, hogy ne lépjék túl saját élettapasztalataik keretét. Csak abban biztosak, amiről ők maguk is ta- nuságtétellel szolgálhatnak. Hőseik nem jutnak messzire, mert a szerzők félnek minden hamis illúziótól. Lemondanak a nagyobb távlatokról, de annál pontosabbak akarnak lenni, s így igazabbak is és közvetlen közelségből szemlélik a jelenségeket.

Ezért egészen más látószögben tálalják azt a kérdést is, amelyet az előző időszak irodalma vetett föl. Ez az individualizmusát elvető ember kérdése volt, aki zárkózottságából a nagy közösséghez közeledik.

A próza 1948 után az egyes ember útját ábrázolja, aki az értelmi megismerés és tapasztalatai alapján fölismeri a kor törekvéseit és annak megfelelő politikai állásfoglalásra jut. Ha a próza manapság újra ezt a témát ragadja meg, vajon ez azt jelenti-e, hogy a tegnapi megoldások talán deklaratív s ezért hamis megoldások voltak . . ?

Semmiképpen. Az egyes ember politikai állásfoglalása akkoriban valóban politikai aktus volt, választás különböző politikai eshetőségek között. A mai próza számára ugyanennek a kérdésnek más tartalma van. Az ember önmagában keresi az utat mások felé, belsejében jut összhangra a közösséggel s végül össze