Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Moyzes Ilona: Dráma a Fifejdin
Moyzes Ilona: Dráma a Fifejdin (Ostravai kórházban) A kőkockákon remegve lassan lépdel egy asszony. Önmagát hívta gyilkoló harcra, ónszín az arca. Álmait látja holtan, kihűltén, párolgó vérben. A rendelőben ónszínü ajtók, ónszínű jalak, Valami meghalt, a házak között a Nap van lemenőben... Nyílna is, nem is, szavakra ajka, hánytorog a szó, megvadult sajka, örvénylő vadvíz, zátonyra futott asszonyi lelke. Könyörög, reszket a bánat két szemében: — Segítsen elvtárs az új törvény nevében! A férjem rossz ember, könnyelmű, goromba, idegen asszonyok, szép lányok bolondja. Könyörög, reszket a bánat két szemében: — Segítsen elvtárs az új törvény nevében! Pisacco: Női fej A város peremén, mint eső hull a por, a város peremén furcsa asszony-szobor. Mint bronzból faragott óriás rőt alak, kinek karján a Nap villáma lángra kap. Alatta a világ, kültelki utcasor, vágóhidak, a tér, kaszárnyák, üzletek — kormos nagy tömbjei fölött, paloták ormain a hajnal könnyezik. A város peremén élő asszony-szobor akaratát többé megtörni nincs erő. Karján a gyermek megremeg, de ő előre lép, lépte a finomult acél. Alatta gyűrött vasmező a város, és a kőből rakott aszfalt is sáros, de a berkeiben feketeszirmú, óriási nagy vésővel vágott legendás hírű kővirág terem. Műszer, jeges tónus, reménység, illanó, rohan a perc, örök idő talán, verejték csorog a rendelő falán ... Valakit ítélnek, ó iszonyú örvény! — Késő van kedves, nem segít a törvény, ... élni fog a gyermek!!! Csipkeszárnyak kelnek, varázsigék szállnak, az az édes ritka, bársonyhangok titka, amelytől a szívben kék nyugalom árad: — Édesanyám lelkem ne sírjad, ne bánjad! Élek, élek, élek, vágyom messze menni, apróka gyökérből koronás fa lenni. Napok, hetek telnek, könnyszántott barázdák, átvirrasztott éjek, szenvedések, ássák A lelkén, a lelkén bánatból nőtt kéreg, vassá folyt az ökle, száz tövissel tépett gyönge asszony lába vasmezőkre lépett
