Irodalmi Szemle, 1961
1961/3 - Hajdú András: Látogatóban
Megint a kutyáról beszélgettek. — Meg sem ugatott bennünket,... Kis Péter, az elnök mondta ezt a mézes elfogyasztása közben. A pap felemelte a rózsagirlandokkal díszített üveget, öntögette a pálinkát, közben Kis Péternek válaszolt: — Csak a táskásokat ugatja Néró, a táskát cipelő embereket... Koccintottak, ittak. A tanító a fényképalbumot lapozgatta. A házigazda cigarettát kínált, de senki se gyújtott rá. — A táskásokat mindig megugatja — magyarázgatta a pap. Végigsimogatta megnyírt haját. Olyan kéjesen csiklandozta tenyerét a sörte, hogy szája szélén lecsöppent a nyál. — Pardon, óh pardon — súgta szégyenlősen. A fekete cingulussal letörölte melléről a nedvességet. A többiek nem értették a szót. A mozdulatot se. — Megszokta már a falut? — fordult a tanító felé. Az éppen tátrai felvételeket nézegetett és csak kimérten, hűvösen válaszolt. — Meg kérem; meg ... A pap hátradőlt székében, összekulcsolta kezét s nézte vendégeit. Várakozott. Jeladást várt. Bíztatást, amolyan beszélgetést kezdő: „hiszen most egymás között vagyunk“-féle szavakat. Vagy a hivatalos látogatók közönyösnek mutatkozó intelmét: „Ha már itt vagyunk“ ... Nem szólt azonban s^nki. Ojra töltött hát és nevetett. — Mije van a fának? — kedélyeskedett, mintha rejtvénykérdést tenne fel. A tanító felemelte tekintetét és közömbös arccal kimondta a választ. — Levele! A pap felemelte a poharat és most már így bíztatta ivásra vendégeit: — Hát akkor: le vele! Kis Péter nyelve hamarosan megeredt. Elnökségének gondjairól beszélt. — Nehezen megy a munka... Ezzel a faluszépítéssel nagyon lassan haladunk ... Ügy tesznek az emberek, mintha nem is a maguk falujáról lenne szó ... Mindenki csak a magáét hajtja ... Annyi mondanivalójuk lett egyszerre, hogy egymás szavába vágtak, közben udvariaskodtak: „Nehogy szavát feledje, csak tessék folytatni, kérem“ .. . A pap is csupa panasz volt. — Tizenöt éve élek itt, ebben a faluban, de soha annyi lopás nem fordult elő, mint mostanában ... Kis Péter lenyelte a mézeskalácsot, de azért mindjárt ki is mondta a magáét: — Könnyelműek! — Igazad van fiam. Már tegezte a plébános. Rá is tette kezét a vállára. — Igazad van. Kemény kéz kell ezek fölé. Méltányosan, atyai módon büntető kemény kéz ... A tanító felemelte fejét. — Mintha már hallottam volna valahol arról, hogy gyakorta egy-két jó szó többet ér, mint tíz botütés ... A pap lesütötte szemét és hallgatott. Kis Péter ellenkezni akart, de a tanító, mint a gyerekeket szokás, leintette és mintha önmagának szólna, úgy tette fel a kérdést. — Valóban lopnak az» emberek ? Kis Péter nem szólt. Röstellte az előbbi kijelentést. A plébános pedig hevesen bizonygatta: — Lopnak bizony ... lopnak ... Elkomorodott a tanító. — Feltételeztem, hogy mindezekről a gyónási titok megértése nélkül szerzünk tudomást a pélbános úr és ... 1
