Irodalmi Szemle, 1961
1961/3 - Cselényi László: Napének — vers
Naponta sírunk, égünk. Hitvány szerelmek fonják körül a napjainkat, az asszonytestek kéje didergő lázba ringat. S mi, tudatra ébredt ős-gyíkok, kéjjel nézünk az asszony-állatokra, minden idegsejtünkkel azt kutatva, hogy tudnánk felfalni szivacsos testüket! Hogy tudunk hinni, vágyni! Istenekkel csatázunk, a porban könyörgünk a lázas kéjekért, s vad szenvedélyeink közt nem hiszünk semmi másban csak a szerelemben. S irtóztatón csalódunk! Maró sókká szikkadnak bőrünk alatt a lúgok, fogcsikorgató kínok veszélyei közt élünk, s mint az indián nap-imádók, énhúsunkat harapjuk rettenetes fájdalmaink között. S akkor eljön ismét az éjszaka, lehűteni felbolydult vágyainkat. A végtelen vizébe úsznak a csillagok. Fény fény fény fény napfény! Küszködünk érted, sírunk lángod gyönyöréért, harcolunk, háborúzunk tüzed bírásáért, csörtetvén, sírván, ájüldozván. És megnyugodni nem tudunk soha. De minek is volna nekünk a nyugalom? Mit érne számomra az élet, ha nem kellene naponta megküzdeni ezernyi gyönyöréért, hogy rámmért harcaimból győztesen kikerülve, fejem a végtelennek felmutassam? Ezerszer földresújt a fájdalom, az élők veszett élet-halál csatája.
