Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Duba Gyula: Tükrök
meg tudod magadnak tartani ezt az asz- szonyt. A rabszolgád, villan fel diadalmasan az ujjongó érzés agyadban, azt teszi amit te akarsz, és sír ha megbántod. Am nem tart örökké a biztonságérzeted. A vita végeztével kisebb uzsonna következik a tanítókkal. Bor is kerül az asztalra és a társalgás más mederben folyik, fesztelenebb, csapongóbb lesz. Zsuzsa elemében van, negyszerűen szórakozik a csinos magyarszakos tanárral, aki szemben ül vele. Nagyokat kacag a tréfáin. A figyelme már nem a tiéd egészen. Ügy érzed a szeme is homályosabb, ha rádnéz, és kissé megfakultál benne. Miért van az, hogy felnőve az ember egy halom leküzdhetetlen bizalmatlanságot és kételyt cipel magával a gyerekkorából, mint a kölöncöt. A tükrök csinálnák mindezt, a húszéves fiú rossz tükrei? Az autóban hazafelé elmúlt minden rossz érzés. Ketten voltunk — elől a sofőr nem zavart — mintha a Holdon lettünk volna, annyira csak egymáshoz tartoztunk. Három hét múlva megesküdtünk. Csendes esküvőnk lesz, határoztuk el előzőleg. A szüléink voltak csak jelen. Az anyám elpityeredett, örült a szép menyének, az apám pedig kezemet az ő nagy markában ropogtatva kívánt boldog életet. Nem sokat szólhattak hozzá a dologhoz, hiszen a beleegyezésüket is alig kértem ki és kész tények elé állítottam őket. De úgy láttam, nem haragszanak. Zsuzsa szülei egy szót sem szóltak, nagy szemmel nézték a lányukat, engem, megkérdezték mennyit keresek és mindent helyeseltek. Az ünnepi ebéd után a szülők visszautaztak a faluba. Mi pedig ott maradtunk a garzonlakásunkban. Zsuzsa és én. Fel-alá jártam a szobában, úgy ágáltam. Zsuzsa a heverőn kuporgott és nézett. — Feleségem van? Van. Lakásom van? Van. Boldog vagyok? Boldog. Mi kell még egyéb ? Munka ... munka kell... Dolgozni kell, dolgozni, hogy minden csontom ropogjon belé ... — És autó — vetette közbe a feleségem. Feleségem. Ez nagyszerű. Mától fogva Mátrai Zsuzsa vegyészmérnök, a feleségem. Törődnöm kell vele, pénzt adni neki a konyhára és megkritizálni a ruháit meg a frizuráját. — A ház ura vagyok — dülesztettem ki a mellemet tréfásan, basáskodva. — Gyere ide! Leültetett maga mellé és a fejemet az ölébe hajtotta. Simogatta a hajamat, becézett.. — Ki a ház ura ... na kicsoda, mondd csak? Hol vannak a demokrácia mai fejlettségi fokán urak, mondd csak? — Ohó — kiáltottam — árulás készül, tőrbe akarnak csalni... A jogaimra törnek. Tudom miben sántikálsz, de hogy lehetne valaki a saját rabszolgájának a rabszolgája, mondd csak? Ki látott már olyat? Játszottunk mint a gyerekek. Egy hónapig játszottunk. Akkor valami történt. Elhúzódott a szerkesztőségi gyűlésünk, nem mehettem várni őt az üzem elé. Mihelyt végeztünk, hazamentem — gondoltam, hogy már otthon lesz, de nem volt. Talán másfél óráig vártam rá, amíg megérkezett. — Hol voltál? — Pista ajánlkozott, hogy hazahoz a kocsiján, s elmentünk egy kicsit autózni. — Pistával? — Igen. Olyan ártatlanul és tisztán nézett rám, hogy egészen belezavarodtam és nem tudtam mit mondjak neki. — Azok után, ami történt... ? — De hiszen nem haragszunk. Nagyon okosan szakítottunk és Pista a kollégám maradt. Megdöbbenve vizsgáltam őt, aggódva figyeltem a szemét. Megváltozott volna? Külsőre nem, ha csak a lelkében nem történt valami. — Na jó. — Rövidesen lesz kocsink, hogyne kelljen Pistával autóznod! — Baj, hogy vele voltam? — Hát... nem szeretem . . . — Nem megyek többé vele. Jó? — Mehetsz, ha akarsz ... Fájó tüske maradt bennem és kételyek. Valóban meg tudom tartani magamnak. Zsuzsa a problémáról semmit sem tudott. Szerették és szeretett, maradéktalanul boldognak érezte magát. Egyszer farsangi mulatságot rendeztek az üzemükben, álarcosbált. Elragadtatva tapsolt. — Elmegyünk ... el kell mennünk ... Bemutatom a munkatársaknak a férjemet. Az én mogorva, híres uracskámat — fordult hozzám kedveskedve — mi bajod, édes? Nincs kedved táncolni? — Hogyne, hogyne — siettem a felelettel — természetesen elmegyünk. Jelmezben leszel? — Igen. Hosszas és részletes tárgyalások következtek a jelmezeket illetően. Minek öltözzön? Parasztasszonynak, kofának, tenge
