Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - LÁTÓHATÁR - Krisan Csandar: Az ember, akit furdal a lelkiismeret
A helyi lapok azon siránkoznak, hogy egész Bengália éhezik. Naponta ezren meg ezren pusztulnak el. De a mi bengáli szolgálólányunk szerint mindez kacsa. A bazárban, ahová vásárolni jár, az égvilágon mindent lehet kapni. Az árak kétségtelenül felszöktek, de a drágaság a háború elkerülhetetlen következménye. F. B. P. Augusztus 25. Ma a hivatalos körök megcáfolták az éhínségről keringő híreket. A Bengáli Nemzetgyűlés, amelynek többsége, sőt minden minisztere indus, kijelentette, hogy sem Kalkattában, sem Bengáliában nincs éhínség; többek között ez azt jelenti, hogy Bengáliában egyelőre nem vezetik be az élelmiszerjegyeket. Ez a hír minden külföldi diplomatából megkönnyebbült sóhajt váltott ki. mivel ha Bengália éhezik, azonnal bevezetik a jegyrendszert, s ez véleményem szerint minket is sújtana. Monsieur Cigalle konzul tegnap közölte velem, hogy a közeljövőben minden bizonnyal bevezetik az élelmiszerjegyeket, és ezért, tette hozzá, „minél előbb be kell szereznünk a borszükségletünket“. Csandar-Nagarból azonnal rendeltem francia bort. Állítólag Csandar-Nagarban nagyszerű óborokat lehet kapni, amelyek majdnem öregebbek a francia forradalomnál. Ha Kegyelmes Uramnak nincs ellenére, küldhetek néhány palackkal. F. B. P. Augusztus 28. Tegnap furcsa dolog történt. Az Üj-bazárban vásároltam néhány játékszert húgomnak. Volt közöttük egy szép kínai baba, Mary odáig volt örömében. Kifizettem a babáért a másfél dollárt, kézen fogtam Maryt és kiléptem az utcára. Már-már beültem az autóba, amikor egy éltes asszony megragadta a kabátom ujját és bengáli nyelven karattyolt valamit. Kiszabadítottam a kabátom ujját, beültem az autóba s megkérdeztem bengáli sofőrömtől, mit akar az asszony. A sofőr bengáli nyelven szóbaelegyedett az asszonnyal, aki válaszolgatott a kérdésekre s közben a hozzá simuló kislányra mutatott. A nagy fekete szemű, bronztestű lányka csodálatosan hasonlított a kínai babára. Fél szemmel Maryra pislogott. Aztán az asszony hadart valamit, de a sofőr éppoly pergő nyelvvel válaszolt vissza. — Mit mondott? — érdeklődtem. A sofőr odavetett az asszony tenyerére néhány pénzdarabot, s az autó elindult. Aztán a sofőr megszólalt: — Uram, ez az asszony el akarta adni a lányát... másfél rupajáért... — Másfél rupajáért? Vagyis fél dollárért? — ámultam el. — Hiszen a kínai baba többe került! Manapság bengáli gyereket féldollárnál is olcsóbban lehet kapni, uram! — válaszolt a sofőr. Elbámultam. Eszembe ötlött hazánk történelmének az a fejezete, amikor őseink telezsúfolták a hajókat négerekkel, erőszakkal elhurcolták őket Afrikából saját hazájukba és rabszolgapiacon kereskedtek velük. Akkoriban még a legszánalmasabb néger is legalább huszonöt-harminc dollárt ért. Mekkorát tévedtek őseink! Ha Afrika helyett Indiába jönnek, egészen olcsó rabokat szerezhetnek. Ha nem négerekkel, hanem indusokkal kereskednek, sok százezer dollárt megtakaríthattak volna. Egy indiai lány féldollárért! Indiának négyszázmillió lakosa van. Tehát kétszázmillió dollárért megvehetnék India egész lakosságát! És mi az a kétszázmillió dollár?! Nálunk egy egyetem felépítésére többet költenek. Ha kegyelmes Uram középső lánya kívánja, repülőgépen küldhetek egy tucatnyi bengáli lánykát. A sofőr elmesélte, hogy a Szóná Gacsi 'környékén, ahol a kalkattái prostituáltak élnek, mostanában felvirágzott a lánykereske
