Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - LÁTÓHATÁR - Sándor László: Tarasz Sevcsenko - Oszip Makovej: Hogyan keresett munkát Sevcsenko
látott: a talapzatra, amelyen a mellszobor állt, hosszú bunda borult, egy perc múlva pedig teljes életnagyságban Sevcsenko lépett ki a sarokból, levette kucsmáját és így szólt: — Jó estét, képviselő uram! — Jó egészséget, Tarasz úr! Jaj, de megijesztett! — Ne féljen, jó uram! Üljön le, szeretnék beszélni magával. Egy kérésem lenne. — És mi lenne az? — Hát tudja, jó uram, megúntam már itt állni évek óta a sarokban, — adjon nekem valamilyen munkát! — Milyen munkát adhatok én magának? — Vegyen fel engem a „Gyilo“ szerkesztőségébe, valamire csak alkalmas leszek. — Még mi jut eszébe, Tarasz uram! Először is, a „Gyilo“ szerkesztőségében temérdek a költő, s noha már nem írnak verseket, magát már puszta irigységből sem fogadják be maguk közé; másodszor: a kiadóvállalatnak papok a tagjai, ön pedig a „Marija“ szerzője — kár tehát minden szóért. Jómagam meg Szent Györggyel jó viszonyban vagyok. Kobiljanszkij atya pedig olyat írt önről, hogy isten ments! Harmadszor: a „Nemzeti Bizottság“ nem fog hozzájárulni, mert ön nem tagja a nemzeti demokrata pártnak, és a keresztény pártiak önt megu- kénak tekintik. Negyedszer: nem lehet tudni, hogy ön ellenzéki-e, mert írt egy utópisztikus művet arról, hogy valamennyi szláv kössön testvéri barátságot, írt a polyákokkal való testvériesülésről stb. Budzinovszkij az ellenfelem, egyszerűen felfalna, ha önt felvenném a pártba és a szerkesztőségbe. — No és nem lehetnék képviselő? — Nem bizony, mert ön se nem doktor, se nem osztrák, és adót sem fizet. Azonkívül.egyetlen képviselőnk sem adná át önnek a helyét, hacsak K. nem, aki felfedezte az ön költészetében Miczkiewicz hatását és ebből nem kis haszna volt, hát ő talán lemondana hálából ön iránt. Ő már jónéhány év óta magasztalja önt minden egyetemi előadáson és műsoros esten, hát, ő talán belemenne ebbe. Ö ma is Prométheusznak titulálta önt. — Beszélni kellene vele, jó embernek látszik. Ön tehát semmit sem tehet az érdekemben? — Magam sem tudom, mit javasoljak. Talán megfesthetné a „Nemzeti Bizottság“ titkárának az arcképét, ő ugyanis az én jobbkezem... így kereshetne valamit... A képviselő, meglehetősen zavartan a váratlan látogatástól, lehorgasztotta fejét és várta Tarasz válaszát, de a költő hallgatott. Kisvártatva a képviselő felnézett, de már a fotel üres volt, csak a sarokban levő talapzaton állt a költő mellszobra, éppúgy, mint azelőtt. — Mi volt ez? — dünnyögte a képviselő szemét dörzsölve: még egyszer rápillantott a mellszoborra és csodálkozva átment a hálószobába. Gyakran képzelődött. Ezalatt K. tanár' és képviselő úr, szokásához híven, alvás előtt éppen fügét majszolt és nagyot sóhajtott nehéz napi munkája után. Hiszen ő ma beszédet mondott Sevcsenko tiszteletére! Éppen sóhajtott, amikor hallja, hogy valaki kopogtat az ajtón. — Ki az? — Tarasz Sevcsenko. — Az lehetetlen! — Én vagyok személyesen! Bocsásson be! Eljöttem, hogy megköszönjem a beszédét. — Különös. Ilyen késő órában! Nagyon fáradt vagyok. — Engedelmet kérek, ez az én napom és az én éjszakám; bocsásson be, kérem! — De hát hogyan, névjegy nélkül, minden nélkül, bejelentés nélkül? Hát ön nem tudja, hogy ki vagyok? — Hát hogyne tudnám? Tudom. Hiszen maga már annyit írt és annyit beszélt rólam!
