Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - Duba Gyula: Tükrök
tiikl'ök Duba Gyula A heves júniusi zápor után nedvesen csillogott a betonút. Alig néhány perce, hogy elállt az eső, a tarajosszélű komor viharfelhő tovább vonult a szenei tavak felé, helyébe melegen kisütött a nap. A pacsirták azonnal felemelkedtek a magasba és csattogó énekbe kezdtek. Szomjasan itta be a határ a jótékony nyári zápor vizét. Olyan üde, jószagú volt a levegő, hogy az ember táguló tüdővel szívta be és legszívesebben karjait az ég felé tárva, nagyokat kurjantva futott volna messze, messze, a távolban zöldellő, szőlőborította dombok felé. (Megújhodott a természet, mondják ilyenkor az emberek.) A fénylő betonúton narancssárga nyitott sportkocsi rohant keletnek. Gumikerekei halkan, panaszosan sírtak a vad pörgésben, a sebességmérő óra mutatója 100 és 110 között vibrált. Alig észrevehetően, érzékenyen remegett az elefántcsontszínű mutató, mintha a teljes gázzal dolgozó motor négy hengerét feszítő erők remegését jelképezte volna, vagy azokat, a leheletszerű finom hullámzásokat, melyeket a lüktető vér végez az emberi szív parancsára a hajszálerekben. A sportkocsiban egy nagyon szép bronzbarna hajú asszony ül és egy csúnya, szögletesfejű férfi. A férfi keze erősen markolja a volánt, az asszony haja vadul lobog a szélben, piros az ajka, nedvesen csillogó ... Most nevetésre nyílik, kacag, kacag a villámgyorsan tünedező cseresznyefák sorában, boldogan, mint aki nagyon szeret élni. És rohanni. S abból látszik, ahogy a csúnya férfira néz — szereti. Kerek, pirosszegélyű pléhtáblát hordozó csontfehér oszlop villan fel az út mentén, a táblán féloldalra dűlt fekete autó figurája. Csúszós utat jelez. Óránként száz kilométert hörög ki magából a motor, száz kilométert jajgatnak végig a kerekek; ilyen vágta mellett a tábla megjelenése és eltűnése röpke pillanat csupán. A másodperc töredéke, mely arra sem elég, hogy a szem érzékelje a szivárványhártyát érő' ingereket és közvetítse az agynak. Olyan parányi szakaszocska ez a végtelenből a végtelenbe hömpölygő időben, amely alig-alig elég ahhoz, hogy egy ember halott legyen. Különben is a férfi nem láthatta meg a táblát, mert éppen az asszony kacagó szürkészöld szemébe nézett. Tehette, a kocsi előtt úgy látszott, a végtelenbe nyúlik a nyílegyenes betonút, sehol akadály, sehol zavaró jelenség, sehol egyetlen apró jele annak, hogy a nyílegyenes végigkacagott utak néha a dermedt némaságba és mozdulatlanságba vezetnek. Ötszáz métert futottak még a táblától. A levegő süvítve örvénylett az autó körül és összekócolta az asszony haját. — Édesem — suttogta az asszony a suhanó búzatáblák zöldje felé — drágám... Parányi változás történt a betonút és a kocsi rátapadó gumikerekei között, apró csuszamlás, amelyről sem a férfi sem a kacagó asszony nem tudott. A narancs- sárga autó kerekei nagyot sikítottak, a hátulja erősen megcsúszott, jobbra vágódott, a férfi kezében nagyot rándult a kormány. Erősen balra csavarta, hogy egyenesbe hozza a kocsit, mire az most már balra fordult, majd hatvan fokos szöggel elfordulva, meredeken nekirohant az útmenti sáncnak. Erőset, végzeteset zökkent a sáncbaugró első kerekek lökése folytán; a férfi görcsösen szorította a kormányt, ballábát a kuplungra nyomta és hátával az ülés-
