Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - Szőke József: A ház
közeget, aki előtt sosem árt bizonyos dolgokat elhallgatni, egyes ügyekre fátylat borítani. Bosszantotta az embereknek ez a magatartása és sohasem nyugodott bele. Egy akart lenni a falu lakóival és ezt csak nehéz munkával érhette el. Mert itt van például most is a Kalapos-eset. Hivatalosan csak egy disznót jelentett be, a valóságban pedig kettő röfögött az óljában. Amikor rájöttek és behivatták a községházára, csak a vállát vonogatta és nevetett, mint aki jól megtréfálta őket. De nemcsak ez. Rögtön a kezdetben baja támadt a szövetkezettel. Sehogyse bírta elviselni, hogy az emberek nem a köz érdekeit nézik, hanem önös céljaik után futnak és hagyják veszni azt, ami a másiké is. De a régi vezetőség sem volt angyal. Hol csak a kukoricával és cukorrépával törődtek, de a széna és a lucerna künn rothadt, hol pedig a komposztkészítést nyomták, de a trágya bennmaradt a gazdaság udvarán, mert azzal a kutya se törődött a felső szervek részéről. így aztán sok kukorica lett, de a jószág egész télen döglődött az istállóban, mert nem volt mit etetni. Természetesen az állatok tönkrementek és tej se lett, ami naponta pénzt hozott volna a szövetkezet konyhájára. Végezni kellett egyszer és mindenkorra ezzel a látszatmunkával és ez nem volt könnyű feladat. Az emberek csak nehezen szokják meg a tervszerű fegyelmezett ^etet, munkát. A titkár lassan lapozott az előtte levő vaskos papírkötegben. Keze hirtelen megállt és a homloka ráncba futott. — Lám, még ez is ... — dörmögte maga elé — a szövetkezét baromfiállománya a felére csökkent. Mondtam nekik, hogy hagyják a fenébe azokat a finy- nyás fehér tyúkokat. — Bosszúsan gondolt a sok vitára, amikor néhányan azt bizonygatták, hogy a faluban meghonosodott vörös tyúk jobbfajta, mint a fehér. Ő is ezen a véleményen volt, mert emlékezett még rá, hogy a háború előtt az uradalom már egyszer kísérletezett ezzel a fajtával, de mind kipusztult. Dehát akkor letorkolták őket, hogy maradiak és ők engedtek a másik véleménynek. — És most itt van! — mélyet sóhajtott és sápadt homlokát a tenyerébe támasztotta. Az ajtó csendben kinyílt, és egy nő lesett be a hézagon. A titkár csak akkor rezzent össze, amikor az megszólalt: — Barát van itt, titkár elvtárs ... beengedjem? Bosszúsan felhúzta a szemöldökét. — Engedd be, Etelka! Cigányforma, aprószemű, ravasztekintetű nyurga fiatalember lépett a szobába. — Česť práci! — Česť! A fiatalemberen nem volt kabát, hanem egy kockás flaneling. Amikor belépett, mosolyogni próbált, de csak fintorgott, egész arca elvörösödött és a füle égett. A titkár úgy tett, mintha az asztalon heverő papírokat nézné, pedig azon töprengett, hogy mit is mondjon ennek az embernek, aki saját édesanyját akarja kikergetni a házából. Kavargóit a gyomra és a szíve vadul kalimpált a dühtől. Legszívesebben hozzávágta volna a tintatartót. — Türelem, türelem, István... — csendesítette a lelkét. — A düh itt nem sokat segít. Légy okos ... Lassan felemelte a tekintetét és végignézett az emberen. — Járt itt az anyád ... — Tudom. — Panaszkodik, hogy ki akarod űzni a házból. — Én építettem ... magamnak! De az övét lebontottad, hogy helyére építhess! A titkár hangja élesen csattant és lapátnyi tenyerével az asztalra csapott. Az előtte álló fiatalember azonban meg se rezzent. Szemtelenül belevigyorgott a titkár dühös arcába és nyugodtan válaszolt:
