Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - Dávid Teréz: Birodalmi megbízott úr

lafalat, sűrű, piszkos pókháló réteget világítottam meg. A láda, amin kuporogtam, kemény volt kegyetlenül. Legszívesebben zokogtam volna, mint régen gyerekkoromban, de szemem szárazon égett, és a mellemben kegyetlenül sajgott valami. Megnéztem karórámat, a mutató a kettesen pihent. Messzinek tűnt a reggel. Imádkozni is szerettem volna, de amennyit a hitből útravalóul kaptam, abból már nem futotta erre az éjszakára. Ismét meggyújtottam a lámpát és belevilágítottam saját szemembe, hogy fényt lássak, fényt! De a lámpa ereje egyre gyengült, s a magány mindjobban megsűrűsödött körülöttem. Mintha a téglafal is szűkült, a tető lefelé ereszkedett volna. Attól féltem, hogy agyonnyom. Üjra meggyújtottam a lámpát, mert ekkor már a pókháló is színt jelentett volna és változatot, de zseblámpám fénye ekkor már csak egy tüzes pont volt, parányi vörös pötty. Biztosan tudtam, hogy megőrülök.

Ruhámat feltéptem, hápogni kezdtem, mert fulladoztam . .. nem bírom . . . mondtam hangosan, hogy beszédet halljak, hangot... hogy megtörjem a rám hengeredett csendet. Hittem is, hogy nem bírom tovább.

Hányinger fogott el. Nyulkálni kezdtem a sötétségben, amelyet szinte anyagszerűnek éreztem, marni kezdtem a bőrömet, hogy valami elevent tapinthassak, és azt hittem, hogy üvöltök ... üvöltök.

Nem tettem. Eszembe jutott, ha kiabálással felverem a házat, bajba hozom Hornyák Franciska mosónőt, aki elrejtett. Holák Veronika, gyári munkást, akinek a papírjaival ide eljutottam. Szántó Ilona asszonyt, aki elzálogosította ágyhuzatait, hogy a kapott pénzen idáig szóló vasúti jegyemet megvásárolja, és mindhárman ezért csak annyit kívántak, hogy az első szabad május elsején egy sorban menetelhessünk.

Hát így volt, birodalmi megbízott úr! Én, ezektől az emlékektől lettem olyan erős, hogy kibírtam még sok, sok hasonló éjszakát és napot, kibírtam azt is, hogy ajkamon a felszabadulás örömújjongásával, mélységes bánatomból eredő könyeimet csupán befelé hullassam, s hullatom ma is. Mert az én emberségem az üldöztetésben beteljesedett.

De hogyan is állunk az önök idegeivel, Eichmann úr? Bähr parancsnok úr és a többiek, akik még csak ezután kerülnek elő vackaikból? Mert az idő kereke lassan forog, és egyszer mindenki előszedi... az emlékeit.

Önök sajgó nosztalgiával bizonyára Bergen-Belsenre gondolnak. Dachaura! Lublinra! Lidicére! És ha néhanapján argentínai lakásának ablakából a csillagos eget figyelte, Eichmann úr, bizonyára így gondolkozott:

— Hja ja! Régi jó idők! Ma tíz éve éppen Varsóban jártam. Szépek voltak azok az elevenen égő emberi torpédók, amelyek a kifüstölt gettóházakból lobogva, lángolva hullottak az emeletről az utcára, a lábam elé ...

Máskor családja után vágyakozva, három serdülő fiára gondolt és így morfondírozott:

— Bizony, bizony! Körülbelül olyan idősek lehetnek már, mint azok a srácok, akikből máglyát rakattam egykor Majdanek-ban.

Mert amilyen az ember, olyanok az emlékei.

De, mondja csak! Maguk tudnak aludni a múlt képeitől?

Én már rég szabad emberként éltem, és még mindig került az álom. Illetve én kerültem az álmot, mert mihelyt lehunytam a szemem, megelevenedett előttem olyasmi is, amit csak mások meséltek. Álmaimban gázkamrákban öklendeztem a fojtó méregtől, bár soha közelébe sem jutottam. Hullahegyek tetején soha meg nem fogamzott gyermekeim tetemét kutattam kétségbeesetten. Elpusztított barátaim utolsó üzeneteit vettem ...

Borzalmas éjszakák voltak ezek is.

Előfordult talán önnel is, hogy a falat, amit evett, nem csúszott le a torkán, mert arra kellett gondolnia, hogy akiket szeret, éheznek.

És menekült fejveszetten terített éttermi asztalok mellől éhesen, mer;t úgy vélte, hogy ismeretlen asztaltársa szeméből rosszindulatú fény villan ön felé?